Tolna Megyéért kitüntetést adományozott szeptember 1-jén a Tolna Megyei Közgyûlés a bonyhádi Petõfi Sándor Evangélikus Gimnáziumnak. Ónodi Szabolcs igazgató urat arról kérdeztem, mit jelent az intézmény életében ez az elismerés?
– Több dolog is eszembe jutott, amikor a díjat átvettem. Az egyik a meggyõzõdésem, hogy nagyon sok tantestület becsülettel teszi a dolgát. De az ilyen jeles pillanatok ráébresztenek, hogy nagy társadalmi odafigyelés van, nem csupán belsõ ügye egy iskolának, hogy mi történik ott. A megyei önkormányzat az egész megye lakosságát képviselve ítélte intézményünknek ezt a díjat, igazolva, hogy érdemes tisztességgel csinálni a dolgunkat, mert figyelnek. Ismerõsök, barátok gratuláltak, mert szurkolnak nekünk. A velük való beszélgetés után az volt az elsõ gondolatom, hogy nagyon szerénynek kell lenni. Ezeket a szimpatizánsokat akkor tudjuk tartósan magunk körül tudni, ha a földön maradunk. Ha elhisszük, hogy minden nap meghozza a maga kihívását. Tehát ha mi most leülünk és azt mondjuk, hogy pihenjünk meg, megérdemeljük hogy szusszanjunk, abban a pillanatban már lefelé megy ez a gimnázium. Odafigyelve kell tovább tennünk a dolgunk, kellõ alázattal és nagy hõfokon.
Hozzáteszem, ez az elismerés nagyon jókor jött. Hiszen a nyári szünidõ után a szeptemberi elsõ napok mindig nyûgösek a diákok és a tanárok számára egyaránt, most azonban úgy érzem, többletenergiával startoltunk. A kollégáknak újszerû gondolatai vannak, most inkább az a dolga az iskolavezetésnek, hogy egy kicsit mérsékelje ezt a nagy hevületet, nehogy fizikálisan belefáradjon a társaság. Ahogy az olimpiai bajnokok az edzõteremben születnek, nem pedig az olimpiai bizottság elõtt, úgy arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy a tanárok a tanórán érnek be. Az összes többi tevékenységük erõsíti, kiegészíti, de nem pótolja ezt.
– Az evangélikus egyház 1992-ben lett ismét fenntartója a bonyhádi gimnáziumnak, vagyis a 20. tanévet kezdték egyházi fennhatóság alatt.
– Akkor 2010-ig kellett ütemezni, hogy az egykori egyházi iskolákat milyen sorrendben adja vissza az állam. Amikor besorolták az oktatási intézményeket az evangélikus egyháznál, a tömbben lévõ evangélikusoknál próbálták ezt minél hamarabb elintézni. Mivel a kitelepítések miatt Bonyhádon szórványban él az evangélikusság, ezért a helyi gimnáziumot nagyon a végére sorolták. A helyi önkormányzatnál Krähling esperes úr azt mondta, ha finanszírozási gondjaik vannak a gimnáziumot illetõen, akkor õ kezdeményezi, hogy hamarabb vegye át az egyház a bonyhádi középiskolát, mint eredetileg tervezte. Akkor márciusban napirendre került a költségvetési tárgyalásnál a kérdés, és szeptemberben már egyházi iskolaként kezdtük a tanévet.
– Mennyire volt könnyû ezt megvalósítani?
– Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a szándékok egybeestek: a szülõk megértették és a tantestület mögé állt. Ez egy üde kivétel volt, hisz az egész magyar egyházi oktatás területén nagy többségben feszültségek, ellenérzések jelentkeztek az egyházi iskolává válás terén. Egyedi a bonyhádi gimnázium olyan vonatkozásban is, hogy az érvényben lévõ jogszabály szerint a szülõk szabad iskolaválasztásához garantálni kell, ha egy településen egy iskolatípus van csupán, és azt egyházi fenntartás alá vonják, akkor indítani kell egy világi, egy önkormányzati képzési lehetõséget. Nagy bölcsességgel a bonyhádi gimnázium sorsa úgy alakult, hogy az egyház és a helyi önkormányzat vezetõi megállapodást kötöttek: amennyiben nem indít az önkormányzat egy másik gimnáziumot, úgy a bonyhádi gyerekek felvételével kapcsolatos korábbi hagyományokat megõrzi gimnáziumunk.
Lényeges volt, hogy 2000-ben az Arany János Tehetséggondozó Programban alapító iskolaként részt vehettünk. Mindezek révén és a szülõk megelégedése folytán egy folyamatos létszámnövekedésnek lehettünk tanúi, közel egyharmaddal nõtt diákságunk létszáma az utóbbi 20 évben. Ehhez kellett az is, hogy a szülõk úgy döntöttek, ha felvételi nélkül kerülnek be a gyerekek a gimnáziumba – holott õk kiválasztást szeretnének -, akkor inkább elviszik gyermeküket Szekszárdra vagy Pécsre.
– Mi volt erre a megoldás?
– A gimnázium tantestületének korábbi döntése volt, hogy legyen egy általános képzési osztályunk is, amelybe nem kell felvételizni. Aztán 1999-ben úgy határozott a tantestület, hogy felvételiztessünk minden osztályra. Inkább legyen kevesebb gyerekünk, de ne forduljon elõ, hogy késõbb vallanak kudarcot a diákok a megfelelési kényszer teljesíthetetlensége miatt. A felvételiztetést rendkívül jó néven vették a szülõk, mivel így erkölcsi kötelessége volt a tantestületnek, hogy a felvételt nyert fiataloknak ne engedje el a kezét. Így jutottunk el odáig, hogy hatszáz fölé emelkedett a tanulói létszám, és minden második gyerekünk kollégista lett. A normatív alapú támogatásnál a diákok ezzel olyan plusz erõt hoztak a rendszerbe, amivel látványosan tudtuk az iskola tárgyi feltételeit és környezetét javítani, és el tudtuk kerülni az összezsúfoltságot. A fõépületünk eredetileg 8 osztályos gimnáziumnak épült. Már korábban 12 évfolyamos lett intézményünk, aztán ez 19 évfolyamosra bõvült. A tárgyi környezetünk növekedett a B épület átvételével, a kollégiumban kialakított termekkel, az atlétikai csarnok építésével.
Amikor 1999-ben beadtam az igazgatói pályázatot, összeültünk 8-10 vezetõ tanárral és végigvettük, milyen rövidtávú célkitûzéseink lehetnének, amelyek stabilizálnák gimnáziumunk helyzetét. A pedagógiai intézetek megszüntetésekor fölvállaltuk, hogy a tantestületünkben dolgozó 4 szaktanácsadóra alapozva a bonyhádi gimnázium egy bázis lesz, és szakmai programokkal összefogjuk a megye kollegáit. Ez máig jól mûködik, az általános- és középiskolák igazgatói, tanárai közül szinte mindenkinek van személyes kapcsolata velünk. Minden patinás, nagy múltú gimnáziumban – így a bonyhádiban is – többségében garantálták az öregdiákok a tanulói utánpótlást, és ezért elkényelmesedtünk.
Rájöttünk, ha nem változtatunk ezen a magatartáson, akkor tovább fog csökkenni a gyereklétszám. Ezért személyesen megjelentünk az általános iskolákban, ezt folyamatosan csináljuk most is. A kollegáink sokkal nagyobb empátiával fordulnak szeptemberben ezek felé a kis iskolákból érkezõ gyerekek felé, mert megértik a szorongásaikat. Rájöttünk, hogy ha egy iskola beiskolázási kampánya lerövidül közvetlenül a jelentkezési határidõ elõtti 1-2 hétre, akkor teljesen esetleges, hogy meg tudunk-e szólítani szülõket. Ezért egész évben szervezünk tanórán kívüli programokat, amelyek nagy érdeklõdésre tarthatnak számot: jeles elõadók, rendhagyó órák, elsõvonalbeli mûvészek, kiállítások. Minden tavasszal szervezünk egy nagy konferenciát is elõre megadott témában, melyeknek nagyon jó visszhangja lett megyeszerte. Így egyre több szimpatizánsunk lett, akik értéknek tartják, hogy itt mindig történik valami.
Végiggondoltuk, ha a felvételi rendszerünkkel homogén összetételû osztályaink lesznek, közel azonos képességû gyerekekkel, akkor nyerünk akár fél évet is, mert nem kell plusz idõt fordítani a felzárkóztatásra. Az önhibájukon kívül lemaradt gyerekeknek természetesen segítünk, hogy minél hamarabb utolérjék a többieket. Viszont nagy a kockázata, hogy akik repülõrajttal szerettek volna indulni a gimnáziumban, õket vissza kell fogni. A homogén összetételû osztályokkal ez a kettõsség megszûnt, mindjárt szeptember elején nagy lendülettel lehetett indulni. Ennek azért is jó üzenete volt, mert ezek a gyerekek az elsõ hetekben még visszajárnak az általános iskolájukba, és sztorikat meséltek, nem csalódásokat. Így legjobb propagálói iskolánknak maguk a diákok lettek, eredményesek voltak és boldogok.
– Mindezek megvalósításához megfelelõ tanári gárda is szükséges.
– Az utóbbi években beértek olyan tanári teljesítmények, amelyek országos hírû eredményeket produkáltak. Több kollegánk szakmájában az országos elithez tartozik, õk a zászlóvivõink, személyük garantálja a minõség jelenlétét. Belsõ szervezettségben fölismertük, hogy ha minden kollega beintegrálódik munkaközösségbe, akkor házon és munkaközösségen belül jól meg lehet szervezni a munkamegosztást. Vagyis nem nyomja agyon 1-1 ambiciózus kollega magánéletét, ha egészéves versenyeztetési rendszerben menedzseljük a gyerekeket, mert megoszlanak a feladatok. Így elkezdõdött egy tömeges versenyeztetési lehetõség a bonyhádi gimnáziumban, míg korábban 1-2, most 6-8 tantárgyban versenyeztetünk. Az egyre hangosabb diáksikerek viszik a gimnáziumunk jó hírét megyén kívül is.
– A bonyhádi gimnázium kollégiuma nyáron sem áll üresen. Ezt hogy oldották meg?
– Tárgyi környezetünket illetõen a nagy álmunk arról szólt, hogy ha van egy 300 fõs kollégiumunk és egy 600 fõs konyhánk, azokat a 180 tanítási napon kívüli idõszakban se kelljen bezárni. Itt nincs külön egyházi és oktatási feladat, itt egy egyház van, amelynek létesítményei vannak, melyek rendelkezésre állnak. Így az ország különbözõ részérõl számos egyházi személy megfordult gimnáziumunkban. Egyre több gyülekezet szervezi ide a programját, hosszú hétvégi csendes napokként. Nagy örömmel hallottam a napokban vezetõ püspökünktõl, hogy a bonyhádi gimnáziumot az egyházi oktatás centrumaként jelölte meg, ahol mindig lehet nagy rendezvényeket szervezni, ahol olyan vendéglátás van, hogy visszavágynak az emberek. Vagyis egy minõségi tanórai teljesítményen túl egy olyan nyüzsgõ élet alakult ki a bonyhádi gimnáziumban, amelynek elsõ számú javadalmazottjai a saját diákjaink, mert nagyon sokféle emberrel találkoznak, sokféle hatás éri õket, és ez mind az épülésüket szolgálja. Ezért eljutottunk egy olyan kegyelmi állapotba, hogy sokkal nagyobb lelkifurdalást élünk meg a felvételin amiatt, hogy kiváló képességû gyerekeket már létszámgondok miatt nem tudunk fölvenni, mintsem az lenne a problémánk, hogy következõ évben a szûkülõ gyereklétszám mellett a feltételeket hogyan tudjuk szûkíteni.
– Az evangélikus jelleg milyen kötelezettségeket ró a gyerekekre, illetve mennyire látja ennek fontosságát és hatását?
– Húsz év után talán kikristályosodtak azok a területek, amelyekben össze lehet hasonlítani egy evangélikus egyházi iskolát egy korábbi állapothoz képest. Azt gondolom, ez néhány pontban jól össze is foglalható. Talán a legfontosabb, hogy egyházi iskola nem lehet középszerû, mert abban a pillanatban elnéptelenedik. Egyházi iskolában csak minõségi oktatás lehetséges, hiszen kevés egyházi iskola van, és a szabad iskolaválasztásnál a szülõ a gyerekének a boldogulását keresi elsõsorban. Fontosnak tartom, hogy állandó, a szülõk számára elfogadható értékrendet közvetítsünk. A történelmi egyházak azért tudtak talpon maradni évszázadokon keresztül, mert ez az értékrend kialakult és a legváltozatosabb történelmi környezetben is talpon maradt. Nagyon fontos, hogy szeretetteljes környezet nélkül nem igazán tud kibontakozni a 12-20 év közötti korosztály. Nálunk rengeteg a mosolygós gyerek, nem jönnek a szülõk tanácstalanul, hogy mit tegyenek a csemetéjükkel. Úgy is mondhatnám, hogy jobban gyerekközpontúnak kell lenni egy egyházi iskolának, mint egy hivatalos szolgáltató iskolának. És nagyon fontos az iskolalelkész jelenléte. Nagyon markánsan megfogalmazza az evangélikus egyház közvetlen vezetése, amit mi a hétköznapi életünkben is megtapasztalunk, hogy egy iskola ilyen vonatkozásában missziót tölt be. A misszió pedig az egyház iránti lojalitás, hogy az egyház iránti pozitív benyomások érjenek meg ezekben a gyerekekben, de semmiképpen ne hittérítõ tevékenység folyjék. Viszont egy igényes hitoktatás lehetõséget kínál arra, hogy megismerjenek egy olyan világképet is, amely – ha hitelesen közvetítjük – sok gyerek számára vonzóvá válik.