Húsz évvel ezelõtt hozták létre a Zsibriki Drogterápiás Intézetet. A jubileumot Zsibriken és Budapesten is megünnepelték, mindkét helyszínen több mint százan vettek részt a találkozón és az elõadásokon. Többek között Topolánszky Ákos, a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetségének elnöke, Dr. Felvinczi Katalin országos drogkoordinátor, Nagy Janka Teodóra, a szekszárdi fõiskola szociális munkatanszék vezetõje, Dr. Szemelyácz János addiktológus szakorvos, Victorné Erdõs Eszter, a zsibriki otthon egyik alapítója. De ott volt a református egyház püspöke, a régióban lévõ rehabilitációs intézetek képviselõi, és régi „anyagosok” is, akik azóta különbözõ terápiás rendszerekben dolgoznak. A szervezõk fotótablókat is készítettek az elmúlt 20 évrõl, és bemutatták a gondozottak festményeit, rajzait, karikatúráit. „Ezek a tartalmas találkozások nagyon erõsítették a szervezetek közti összetartozást. Jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk elszigetelve” – mondja Szabó Judit, a zsibriki intézet vezetõje, akit a 20 év alatti változásokról kérdeztem.
– Korszakokat léptünk át. Az elmúlt 20 év nem egy állóvíz volt, hanem egy dinamikusan változó idõszak. A drogterápiás intézetek vonatkozásában, és a társadalom drogokról kialakult szemléletében is sok változás és finomodás következett be. Az elsõ évekre jellemzõ elutasítás, idegenkedés után ma már a drogok fogyasztását egy kezelendõ feladatnak tekintik. Amikor a droghasználókról azt gondoljuk, hogy amit tehetünk velük az egyedül az elszigetelésük, a kizárásuk a társadalomból, ezzel azt mondjuk ki, hogy nincs eszközünk a jelenség megfékezésére. A társadalom elfogadta, hogy ezek kezelhetõ dolgok, hogy vannak különbözõ beavatkozási lehetõségek, és hogy az illegális szerhasználatból, akárcsak az alkoholfüggõségbõl, fel lehet épülni, és lehet egy minõségileg tartalmasabb életformát létrehozni.
– Gondolom magában az intézetben és az ellátási formában is történtek változások.
– Nekünk is voltak állomásaink, hogyan közelítjük meg magát a szerfogyasztást. Ma már mi is sokkal inkább egy kezelési lánc részeként értelmezzük magunkat. A 20 évben nagyon sok fejlõdést értünk el az infrastruktúra területén, és létre kellett hozni egy európai szintû, magas jogszabályi igényeknek megfelelõ intézetet, ami nem kevés pénzbe és munkába került. Amellett létre kellett hozni egy terápiás programot, ami korszerû, és sikerült a világszinten elismert kortársrendszert teljesen átvenni, meggyökeresíteni és biztonsággal használni. És sikerült egy olyan jó pozíciót kivívni magunknak a magyarországi drogkezelõ intézetek kapcsolatrendszerében, amire támaszkodni tudunk. Nagyon fontos, hogy a kapcsolatrendszerünk megmaradjon, mûködni tudjanak azok az intézetek is, amelyek pár éve felálltak, és ahova mi tudjuk irányítani tovább a betegeinket, vagy ahonnan kapjuk õket. Amellett jó lenne, ha a törvényi elõírásokhoz társulnának források, hogy meg tudjunk valósítani pl. az akadálymentesítést, vagy a HACCP rendszerû konyhát. Jómagam 15 éve dolgozom itt, és azt látom, hogy a szenvedélybetegséget fel lehet fogni egy lehetõségnek is, nem csak tragédiaként. Hisz amennyiben sikerül a szenvedélybeteget egy jó kezelõhelyre juttatni, és neki a megfelelõ támogatást megadni, ami fõleg egy következetesség, akkor nagyon sokat tanulhat valaki emberileg, a személyiségét és a kapcsolatrendszerét tekintve. Ha így fogjuk föl, akkor sokkal nagyobb energiákat nyerünk a megküzdéshez, mint hogyha pánikba esünk és igyekszünk magunkat távol tartani attól az embertõl, aki rosszul van és segítségre szorul.
– Azt mondják, a 20 évvel ezelõttihez képest sokkal több lett a szenvedélybeteg.
– Sokkal több lett a marihuána használó, és nagyon sokan vannak, akik a marihuána használat mellett egyfajta értékzavarban vannak. 1996-2002 között volt egy nagy heroin bumm, akkor éreztük, hogy hirtelen nagyon sok lett a drogos. Mára megjelentek olyanok, akik füvet, vagy füvet plusz alkoholt használnak, és nagyon súlyos függõségben vannak, teljesen tönkrement az életük, a kapcsolataik. Azt nem tapasztaljuk, hogy a függõknek a száma nõtt volna, azt viszont látjuk, hogy több a szerekkel visszaélõk száma. Sokkal többen vannak, akik alkalmanként, visszaélés szerûen szednek drogokat, vagyis néha „belecsapnak a lecsóba”. Akkor viszont olyan eszméletvesztésig, öntudatlan állapotig, veszélyes határokig mennek el a szerhasználatban, amivel aztán nagy kockázatú élethelyzeteket okoznak: súlyos halálesetek, nagy balesetek történnek drogok hatása alatt.
– Maguktól jelentkeznek a szenvedélybetegek a terápiás intézetekben, vagy segítségre van szükségük ehhez a család részérõl?
– A kettõnek össze kell érnie, nagyon fontos a családi támogatás. De jelentkeznek, és ebbõl látom azt, hogy Magyarország elõrelépett a drogok és a kezelõrendszer megítélésében. Bár a 20 éves jubileumunkon elhangzott Topolánszky Ákos elõadásában, hogy még mindig csak a szerfogyasztók 5-10 %-a kerül kezelésbe. A mi intézetünk teltházzal mûködik, várólistánk van. Arról is érdemes beszélni, hogy ma úgy lehet egy intézetet beindítani, hogy elõbb meg kell felelni a személyi és tárgyi feltételeknek, fel kell építeni egy komfortos, minden kényelmi igényt kielégítõ intézetet, ahol mindenki a jogainak megfelelõen élheti az életét. Amikor a zsibriki intézet indult, ebbõl még semmi nem volt adott. Földes padlójú vályogházakban, szobánként egy kiskályha, nem volt út, állatgondozás volt meg növénytermesztés, és mindehhez hihetetlenül kényelmetlen kondíciók. Mégis Pestrõl, Szegedrõl jöttek ide gyógyulni a felsõ középosztálybeli szülõk gyermekei. Tehát a drogos populációnak a lelki környezet sokkal fontosabb, mint a külsõségek, vagy a tárgyi feltételek. Ha a lelki feltételek jók, ha több oldalról megmozgatja õket a terápia, történnek nagy ráébredések, észrevehetõ változás megy végbe az emberekben, akkor a drogos-alkoholista társadalom kész és képes sokkal nehezebb körülményeket elfogadni, elviselni, mint amibõl jött. Ezek az emberek Zsibriken nem zúgolódnak amiatt, hogy nincs egyenletes fûtés, kifogy néha a melegvíz, nyáron rengeteg a légy, télen térdig járunk a hóban és mi takarítjuk az utat, saját szemetünket naponta 3 km hosszan visszük ki a faluba. Mindez nem probléma akkor, ha van egy jó lelki klíma, és ez egy nagy üzenet. Ilyen körülmények között ezek az emberek felépülnek és megerõsödnek.
– A jubileumi ünnepségeken mindig szó esik a jövõrõl és a tervekrõl is.
– Megfogalmazódik az, hogy mi jellemzett bennünket, és mi az amit ebbõl meg akarunk tartani. Amit megfogalmaztunk, az a fenntartható fejlõdés címszó köré csoportosul, hogy megmaradjon a dinamikusságunk. Célunk, hogy mindig idõben és jól reagáljunk a társadalomban zajló, narkósokat is érintõ változásokra. Soha ne az események után kullogjunk, és próbáljuk meg idõben kitalálni a jó válaszokat, meglátni a fejlõdési irányokat. Folyamatos önkritikus látásmódra van szükség, megõrizve az értékeket. Ha mi nem haladunk, akkor nem fogjuk tudni azt képviselni a gondozottak felé, hogy a haladás jó dolog és fontos, hogy a növekedés és fejlõdés örömmel tölti el az embert.