A Merész Konrád díjat 1997 óta ítéli oda Bonyhád Város Önkormányzatának Képviselõ-testülete az arra érdemes pedagógusoknak. A mai napon Faludi Béláné vehette át az elismerést.
– A családunkban senki nem volt elõttem pedagógus, és jómagam sem erre a pályára készültem, hanem orvosira… Veszprémben születtem, de mikor Erdélyt visszacsatolták 1939-ben, apámat Nagyváradra helyezték a pénzügyigazgatóságra. Aztán mi anyuval meg az öcsémmel hazalátogattunk, de már nem tudtunk visszamenni a háború miatt. Aztán apámat Kõszegre helyezték a pénzügyõrségre, akkor odaköltöztünk. Majd Pápára nevezték ki, attól kezdve ott éltünk, gimnáziumba is ott jártam.
Édesapám pénzügyõr volt, és ’56-ban nem tudták, melyik kategóriába is sorolják be ezt a foglalkozást. Így nem vettek fel az orvosira, egy évig a húsgyárban dolgoztam fizikai munkásként. Aztán elmentem Mosonmagyaróvárra tanulni, de abban az évben emelték az agrár fõiskolát egyetemmé, szétcsúsztak a tantárgyak, és így nem tudtam átmenni az orvosira. Az elsõ félévben még elvoltam itt, traktort vezetni is megtanultam, de a második félévben be kellett volna menni a tehenek közé, amire nem lettem volna képes. A félévi vizsgák után átmentem a szegedi egyetemre biológia-földrajz szakra. Mindent latinul tanultunk, még jó hogy én a gimnáziumban fakultatív tanultam latint.
A földrajz lett a kedvencem, a biológiában pedig az antropológia és az élettanok. Három éven át dolgoztam a diákkörben, évenként mentünk a Tudományos Diákköri Konferenciára, Debrecenben 1. díjat nyertem. A szakkollégiumot is fölvettem harmad és negyed évben. A dombóvári kollégium igazgatója levelezõ hallgató volt nálunk, és hívott kollégiumi nevelõnek. Mivel volt nevelõi pótlék, lakást és kosztot kaptam, ez indulásnak nagyon jó volt. A második évben már igazgató helyettes voltam. A következõ évben a megyei vezetés rábeszélt, hogy jöjjek át Bonyhádra a lánykollégium igazgatójának, 1964. augusztus 1-jén már itt kezdtem.
– Milyen volt akkor a kollégiumi élet?
– Elég mostoha körülmények voltak, még csak az utcai épület állt, és 100 gyerekünk volt. A ’70-es években felépült a nagy kollégiumépület, és 215-en lettünk. Jó nevelõkkel dolgozhattam együtt. Sorra nyertük a kollégiumi versenyeken az ezüst-, aztán az arany kitüntetéseket. Végül kiváló kollégium lettünk, ezzel nyertünk 25 ezer Ft-ot, ami akkor nagy pénz volt. Almát szedni is jártunk pénzért, ezekbõl az összegekbõl táncdalénekeseket, elõadómûvészeket tudtunk meghívni. A mi idõnkben még azért küszködtek a fiatalok, hogy bekerüljenek a kollégiumba. Pedig nem volt mindig hazautazás, és szégyen volt nem tanulni. Kezdettõl fogva tanítottam a gimnáziumban és a keriben biológiát és földrajzot. Késõbb elvégeztem a filozófia szakosítót, így azt is tanítottam több mint 10 évig, még a szakmunkásképzõben is.
– A nevelõi-pedagógusi munkában mit szeretett a legjobban?
– A közvetlen emberi kapcsolatot. A gyerekek bármikor jöhettek hozzám a bánatukkal. Otthont jelentett nekik a kollégium. Szakkörön sütöttünk fõztünk, palacsintát készítettünk. Mondtam is, mikor elvitték tõlünk a konyhát, hogy ezzel egy bizonyos érzelmi kötõdés megszûnik, mert a család közepe a tûzhely. A diákok sportolhattak, volt könyvtárunk, színházba mentünk. A TIT-nek voltam a városi és városkörnyéki titkára, ezen keresztül számos elõadást tudtunk szervezni, pl. csillagászat, lézerbemutató.
– A munka mellett mivel töltötte szívesen a szabadidejét?
– Szeretek olvasni, fõleg természetrajzi könyveket. Rengeteget kötöttem, a kollégiumban kötõ-versenyt is rendeztünk. Nyaranta szeretünk utazni, ami viszonylag drága hobbi, de megéri, mert ebbõl szintén lehetett profitálni, vetítéseket tartani. Mostanában sokat sétálunk. Jön a három unoka, akik mindig olyan könyveket kapnak, amibõl tanulni is lehet. Az egyik kötetben pl. földrajzi érdekességek voltak, ebbõl egy leírás alapján karácsonykor vulkánt gyártottunk homokból, lisztbõl, szódabikarbónából. A Nyugdíjas Pedagógus Klub vezetését épp Merész Konrád kollegám adta át nekem 18 éve. Havonta szervezünk összejöveteleket, és kirándulni is járunk. Hozzáteszem, több pedagógust várnánk, de jórészük sajnos visszahúzódó. A párom az Utazók Klubját vezeti, természetesen azokra az elõadásokra és kirándulásokra is megyek.
– Milyen érzés volt átvenni a Merész Konrád-díjat?
– Megható. Nagyon meglepõdtem, hisz 18 éve már kivonultam a pályáról. Megtiszteltetés, hogy emlékeznek még rám. Tanítani mindig szeretettem szívvel-lélekkel, nekem az mindig játék volt, különösen a földrajz. És büszke vagyok rá, hogy több tanítványomból is földrajztanár lett.