Bonyhádon és környékén máig sokan emlékeznek egy szigorú tekintetû orvosra, aki hivatásán túl a közélet számos területén hagyott nyomokat munkásságával az emberek emlékezetében.
Hegedûs Ádám 1904. január 27-én született Pécsett egy szegény munkáscsalád negyedik gyermekeként. Édesapja szabósegédként, édesanyja pedig a Zsolnai-gyárban festõként dolgozott. Elemi- és középiskolai tanulmányait Pécsett végezte, a család anyagi helyzetének javítása érdekében már középiskolai évei alatt tanítványok korrepetálását vállalta.
Az érettségi után Budapesten a Mûegyetemen mérnöki ambíciókkal kezdett tanulmányokat, azonban nem bírva a nélkülözést olyan, a család lakóhelyén lévõ egyetemre iratkozott át, amely nem jelentett erõn felüli anyagi megterhelést a család számára. Új szakterületeként az orvostudományt választotta, egyetemi éveit Pécsett töltötte. 1930-ban szerezte meg orvosi diplomáját, s – bár sem anyagi háttere, sem protectora nem volt – tehetsége révén az Ángyán-féle Belklinikán kapott állást. Az itt töltött tíz év alatt belgyógyász és tüdõgyógyász szakorvosi vizsgát tett.
34 éves korában feleségül vette a nála tíz évvel fiatalabb tanítványát, dr. Rózsa Piroskát, a pécsi Gyermekklinika orvosát. Önálló orvosi prakszisát elõbb Siklóson, majd Losoncon a Belgyógyászati Osztály és Tüdõgondozó vezetésével alapozta meg. A második világháború kitörése után menekülni kényszerült, majd lelkét és egészségi állapotát meggyötrõ hadifogságba került a romániai Fogsániba. Ez idõben felesége a 4 éves gyermekkel majd egy évig menekülni kényszerült, végül Bonyhádon, felesége szülõi házának biztonságában éltek. A hadifogság után dr. Hegedûs Ádám is ide jött „haza”.
Elõször körzeti orvosként, bányaorvosként dolgozott, majd 1950-tõl megbízták a Tüdõgondozó Intézet megszervezésével, amelynek saját tulajdonú házuk alagsorában jelképes összegért (havi 80 Ft-ért!) adtak helyet. Közben állandóan küzdött a Tüdõgondozó jobb felszereltsége és elhelyezése érdekében. Célját az 1960-as évek közepén érte el, amikor az új, a megyében akkori legkorszerûbb bonyhádi Tüdõgondozót átadták. Itt dolgozott nyugállományba vonulásáig, sajnos betegsége miatt már csak nagyon rövid ideig. Hetente három alkalommal utazott Grábócra, a tbc-s betegek szociális otthonába, ahol az országból összegyûjtött fertõzõ betegeket kezelték. Elkötelezettje volt a tbc-szûrés népszerûsítésének, szervezte a környezõ falvakban a lakosságot, elõadásokat tartott, orvosi szaklapokban publikált.
Orvosként szerény, anyagiakkal nem törõdõ, pontos, precíz, hivatásának élõ ember volt.
Bonyhádon ismert volt arról, hogy soha nem törleszkedett, nem ismerte és nem fogadta el a hízelgést. Betegei annak ellenére, hogy szigorú, sõt talán kissé mord férfi volt, szerették és ragaszkodtak hozzá. Barátai is a tüdõgyógyász kollégáiból szervezõdtek, így szabadidejében is sokat foglalkozott hivatásbéli problémákkal.
Más területeken is bekapcsolódott a település életébe. A helyi tanácstestület munkájában az Egészségügyi Bizottságának elnökeként vett rész. Múlhatatlan érdemei vannak a Törpevízmû Társulat elnökeként a bonyhádi vezetékes vízellátási rendszer kialakításában és elterjedésében. Több egészségügyi kitüntetése mellett e munkáját az akkori szakminisztérium „A Vízgazdálkodás Kiváló Dolgozója” kitüntetéssel jutalmazta.
Átlagon felüli általános mûveltségének fõ érdeklõdési körébe tartozott a zene, a festészet, érdekelte az irodalom, kortársaihoz viszonyítva modern irodalmi ízlésével feltûnést keltett. Szenvedélyes természetjáróként minden vasárnap túrazsákkal a hátán rótta a hegyeket, barátaival évente hosszabb túrákat tett.
Élete álma az volt, hogy leánya, Dr. Hegedûs Éva folytassa az általa megkezdett munkát és a Tüdõgondozóban õ foglalkozzon tovább betegeivel. Álma teljesült, leánya és unokája orvosi hivatást folytat.
Utolsó éveit betegen, családi körben töltötte. Hosszú szenvedés után 73 esztendõs korában, 1977. június 22-én hunyt el.