Bonyhádi edzõ foglalkozik a magyar íjász utánpótlással

A Magyar Íjász Szövetség honlapjára áprilisban került fel a következõ hír:

20150629-1.jpg

Három edzõ sikeresen végezte el a 3. szintû edzõi tanfolyamot és vehette át Nemzeti Edzõi oklevelét. Nagy lépés ez azon az úton, ami az íjászat minõségi fejlesztésérõl szól. Kialakult egy edzõi csapat, akiknek elképzelése, gondolkodása az íjászatról egy irányba mutat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövõ level 1-2-3 edzõi is egy utat járjanak. Ez az út pedig kezd helyesnek mutatkozni. Lassan, de biztosan haladunk elõre, fiatal íjászaink tudása egyre biztosabb alapokon nyugszik, egyre jobb eredményeket érnek el világversenyeken. Az edzõi gárda fejlesztésével egyre több gyerek tud úgy kezdeni és fejlõdni, hogy a nemzetközi követelményeknek is megfelelõ szintet érjen el. Gratulálunk Somogyvári Ritának, Balla Zsoltnak és Péller Józsefnek, a rájuk váró kemény munkához sok sikert és kitartást kívánunk!

Hogy számunkra Bonyhádon miért érdekes ez a hír? Somogyvári Rita ugyanis bonyhádi! A hír kapcsán felkerestük otthonában.

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Ugye hallották már ezt a mondást, mely a kalandozó magyarok idejében keletkezett. Vajon manapság mennyire van kereslet a magyarok körében az íjászatra?

– Úgy gondolom, az íjászat még mindig rétegsportnak minõsül. Nem látványsport, talán azért is kevésbé népszerû– kezdi Rita a beszélgetést.

– Akkor gondolom a népszerûsítése is a céljaitok közé tartozik.

– Így van. Az utánpótlás nevelésére helyezõdik a hangsúly, és hogy minél szélesebb körben ismert legyen, például hozzáférhetõ az iskolákban. A jogszabályi háttér a mindennapi testneveléssel lehetõséget biztosíthat az íjászatra is és vannak intézmények, ahol fel is vállalják az oktatását. Néhány városban szakköri keretek között vagy tömegsport jelleggel mûködik.

– Olimpiai sportágról beszélünk.

– A pályaíjász szakág olimpiai szám, míg a többi szakág, így például a 3D, a terepíjászat nem. Mi a pályaíjászatra álltunk rá, és ezt a részét kellene olyan szinten népszerûsíteni, hogy egyre több magyar versenyzõ is megjelenjen majd a nemzetközi élmezõnyben, az olimpián.

– Hogy épül fel a hazai rendszer?

– A szövetségnek 7 régiója van. Nagy hangsúlyt fektetnek az íjász sportoktatók képzésére, azzal a céllal, hogy a legkisebb egyesületi szintektõl kezdve fel tudják építeni az egész rendszert piramis jelleggel. Az íjászat technikai-, kb. 70%-ban mentális sport. Elsõ ránézésre nem is gondolná az ember, hogy milyen összetett és bonyolult. Rengeteg apró szegmensbõl áll, és ha ezek nem épülnek precízen egymásra, és nem tudod az okát, mit miért csinálsz, akkor nagyon el lehet veszni.

– Mennyire költséges sportág, nem lehet, hogy emiatt ûzik kevesen?

– Ha a tradicionális íjászatból indulunk, mert sokan azzal kezdik, az úgy gondolom, finanszírozható: az ember megvesz egy íjat, hozzá a vesszõket. Természetesen kell vesszõfogó és különbözõ kiegészítõk, de úgy gondolom, ez vállalható. Versenyszinten már sok-sok százezres tételrõl beszélünk. Biztos, hogy ez is egyfajta visszatartó erõ.

– Milyen a versenyrendszer hazánkban?

– Már regionális szinten is vannak versenyek, pl. sajátunk, a Dél-Dunántúli Régió is szervez versenysorozatot, ami kora tavasszal indul és késõ õszig tart, 7-8 fordulóval. Arra nagyon jó, hogy kipróbálják az íjászok, mit tudnak, és mit szeretnének elérni. Nagy dicsõség, mikor valaki megnyer egy regionális bajnokságot, ahol 3 megye legjobbjai mérkõznek. A magasabb szintû versenyekre, pl. egy országos bajnokságra, már kvalifikációval lehet bejutni.

– Világversenyekre is kijutnak magyarok?

– Igen. A 2013-ban a Caliban rendezett Világjátékokon 3 íjászunk képviselte hazánkat. Sikerrel szerepelünk a CEC fordulókon, amelyek Európában rangosabb versenynek minõsülnek. És ugye 2016 riói olimpia, ami rengeteg munkát és óriási célkitûzést jelent!

– Te hogy kerültél kapcsolatba az íjászattal?

– Kilenc évvel ezelõtt, mikor Máté fiam 5 és fél éves volt, kitalálta, hogy íjászni akar. Az elsõ gondolatunk nekünk is az volt, miért nem lehetne valami „kézzelfoghatóbb” sportot ûzni? Elvittük egy régiós 3D-s versenyre, ahol állatfigurákra kell lõni, nagyon tetszett neki. Aztán megkapta az elsõ kis tradicionális íját, nehéz volt neki, de megbirkózott a feladattal. A pécsváradi Mecsek Íjász Egyesületbe kerültünk, ahol most is tagok vagyunk. Akkor még nem voltak igazán íjász edzõk, a rutinosabb csapattagok próbálták korrigálni a mozgást, de igazán a tudatosság része nem volt meg. Bekúszott az életünkbe az íjászat, én is megvettem az elsõ íjam, majd a párom is. Nagyon jó volt a társaság, a sportot amatõr, hobbi szinten folytattuk. Aztán arra gondoltam, hogy jó lenne tudni a technikai miérteket, és tudatos szintre emelni a mozgássort.

A Pécsi Sporttudományi Intézet egyéves képzésén íjász edzõi képesítést szereztem. Pestrõl érkezve Barta Margit néni oktatott, aki korábban az országos élmezõnyben versenyzett. A hallgatókat arra kérte, mutassuk meg, mit tudunk, majd mondta, hogy akkor ezt el kéne felejteni. A rosszul automatizált folyamatokat leromboltuk és újrakezdtünk mindent. Nagyon keserves idõszak volt, hisz azt hittük, tudunk valamit, és szembesültünk vele, hogy nem. Mátét próbáltam irányítgatni, de rájöttem, hogy teljesen más, amikor anya-fia kapcsolatban mûködünk, vagy amikor edzõként próbálok hozzányúlni. Nem igazán funkcionáltunk utóbbi párosként… A képzésen elméletben és gyakorlatban is rengeteget tanultunk.

Utána jött a felkérés az akkori régióvezetõnktõl, hogy indul egy másik képzés a Magyar Íjász Szövetség szervezésében, és folytathatnám a munkát. Nem sokat gondolkodtam a válaszon, hisz tudtam, hogy folytatni akarom. Ez egy másfél éves képzés volt, igazi nagy falat. Szövetségi kapitányunk, Banda Tibor vezette az oktatást. Öten kezdtük ezt a 3. szintû edzõi képzést, és hárman végeztünk. Nagyon összetett volt, elméletbõl és gyakorlatból állt, minden szempontból kihívás. Tibornak teljesen más szemlélete volt, miként kellene felépíteni az egész mozgástechnikai struktúrát. A képzés alatt megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk a nemzeti válogatottban ehhez a munkához, amit most is végzünk. Váratlanul ért a kérdés.

– Aztán megkezdõdött a munka…

– Elmondhatom, hogy egy nagyon jó csapatban dolgozunk, a szövetségi kapitány mellett 5-en vállaltuk fel edzõként ezt a munkát. A válogatottban felnõttek, ifjúsági korcsoportú versenyzõk dolgoznak, ketten foglalkozunk az utánpótlással. Központi edzéseink vannak, vagyis havi egyszer feljönnek a sportolók Pestre. Itt reggel 9 órától délután 4 óráig vezetjük az edzéseket, majd a szülõkkel és az edzõkkel megbeszéljük az otthon végezendõ feladatokat. Bármennyire tehetséges a gyerek, támogatói szülõi háttér nélkül nem megy. Így kezdtük a munkát 2014 szeptemberében 16 fiatallal, akik a DreamTeam2 nevet viselik. (Az egyes csapat a mostani junior válogatott.) Nagyon klassz gyerekekkel dolgozunk együtt, akik vállalták, hogy tiszta lappal kezdünk, félretették amit addig tudtak, és azokat az alapokat kezdik el felépíteni, amiket mi kérünk. Ez azt jelenti, hogy szeptember óta gyakorlatilag íjat sem fogtak. Otthon végzik a mentális és technikai tréninget, az erõ-állóképesség fokozását – nagyon összetett a feladat.

A központi edzésen megbeszéljük, mi a feladat, „vasaljuk” õket, ami hihetetlenül nagy monotónia-tûrést is igényel a részükrõl a fegyelem mellett. Voltak gyerekek, akik az elején lemorzsolódtak. Kipróbálták magukat egy másik feladatban, nem mûködött. Egy kamasznak nem egyszerû elmondani, mit miért kell, de alapvetõen értelmes gyerekek és tudják, hogy õk már az élsportnak dolgoznak. Hazaviszik a feladatot, gyakorolják, és edzésnapló formájában is visszajelzést kapunk. Folyamatos az eszmecsere, kontaktban maradunk, a szülõkkel és az edzõkkel is nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

– Mennyire tudtok motiválni, mi van ehhez a kezetekben?

– Pénzbeli motiváció itt még nincs. A motivációnak van egy külsõ és egy belsõ összetevõje, utóbbit a gyerek saját magában érzi – optimális esetben. A külsõ, amit elvárnak tõle, akár az edzõ, akár a szülõ. Úgy gondolom, ha nincs meg a belsõ, akkor hiába a külsõ motiváció. Motivációnak nagyon jók azok az események, amiket megélnek válogatott szinten, amikor felnézhetnek az ifjúsági versenyzõkre, akik helytállnak 1-1 megmérettetésen. Én mindig elmagyarázom nekik, hogy mit miért csinálunk, és azt is elmondom, elhiszem, hogy ez egyelõre monoton és fárasztó feladat, de ha ezen nem lendülünk túl, akkor nincs miért dolgozni. Úgy gondolom, a személyiségünkkel is motiválunk. Megtalálom velük a hangot, határozott vagyok és következetes. Az egyik edzõtársam szerint sokkal inkább kiszámíthatónak kell lennünk, mint rugalmasnak. Igaza van, mert ez nyújt biztonságot.

– Mennyire segíti ezt a munkát az eredeti, a pedagógusi szakmád?

– A módszertan szempontjából talán elõny, hogy pedagógus vagyok. A munkánknak van egy olyan része, ami közvetlenül az oktatásra irányul, merthogy felnõtteket is képzünk, sportoktatókat, edzõket. Ez volt az egyik vizsgafeladatunk is, 30 embert oktattunk elméletben-gyakorlatban az 1. szinten és vizsgáztattuk is õket. Ott azért éreztem, hogy határozottan elõny, hogy van pedagógus elõéletem. Kedvelem a felnõttoktatás részét is, mert az más jellegû, más a cél. A gyerekekhez másképp fordulsz, õk szigorúbb tükröt tartanak eléd, ettõl más kihívás.

– Milyen saját célod, terved van az edzõi munkádban?

– Mikor elkezdtem a sportedzõi képzést, még benne volt a pakliban, hogy esetleg aktívan ráállnék a versenyzésre. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a versenyzés már nem az én világom. Számomra inkább a megszerzett tudás átadása, ami kihívást jelent. A nemzeti válogatottban végzett feladat elég markáns, ahol számítanak is a munkámra, ezt mindenképpen folytatni szeretném. És úgy gondolom, a régióban is lenne olyan feladat, amivel segíthetném megvalósítani azt a fajta oktatást, amit nagyban elkezdtünk. Ezzel egy problémám van jelenleg, nagyon megosztana idõben. Nyáron kezdõdnek az edzõtáborok, és már szervezzük az õszi oktatásokat is. Arra azért szeretnék vigyázni, hogy a munkámban és a családomban az egyensúly megmaradjon. Hosszútávon érzem magam biztosnak az íjászat terén és ameddig szükség lesz a munkámra, addig természetesen ott fogok állni.

– Bonyhádon is íjászkodnak néhányan. Van olyan terv, hogy itt is legyen helyi egyesület?

– Szekszárdon és Pécsváradon vannak íjászegyesületek. Nem hiszem, hogy így Bonyhádon komoly bázisa lenne. A bonyhádi gimnáziumban pl. mûködik íjászat szakkör, de arra sincs rálátásom, hogy milyen formában. Az nagyon jó lenne, ha az iskolákba bekerülhetne az oktatás, mert ott már megmutatkozna, kikkel lehetne esetleg magasabb szintre eljutni. Ehhez viszont szükség lenne olyan szakemberekre, akik részt tudnának venni ebben a munkában.

– Te gyermekkorodban is sportoltál?

– Általános és középiskolás koromban atlétizáltam, a fõiskolán is sportoltam, de már ritkábban. A fiam is atléta, az íjat is a kezébe veszi még, de már nem az az élete. Nagyon jó, hogy õ elkezdte annak idején az íjászatot, mert különben nem jutottam volna idáig, õ rakott „pályára”. Úgy gondolom, az ember nem minden nap találkozik ilyen szintû felkéréssel, ez egyfajta bizalmat is jelent. Olyan sportszakemberek, edzõk között dolgozhatok, akiknek a munkája példaértékû. Biztosan tudom, hogy az ember akkor tud igazán lelkesen dolgozni és kiteljesíteni a saját maga elképzeléseit, ha olyan közegben találja magát, ahol hisznek benne, és õ maga is sajátjának érzi a rá bízott feladatot. Akkor az már egy jó kezdet.

Kedves Rita, sok sikert a folytatáshoz is!