A bukovinai székelyek 70 évvel ezelõtti hazatelepítésének alkalmából nyílt ma kiállítás Bonyhádon, a Völgységi Múzeumban. A tárlat anyagát a késõbbiek folyamán a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének tagegyesületei révén szeretnék minél több helyszínen bemutatni. A kiállítás a bukovinai székelyek közel 200 éves történetét térképek és archiv fotók segítségével mutatja be.
Falkainé Jakab Éva népdalénekes gyönyörû dallamokkal nyitotta a mai rendezvényt. Pater Illés Albert jezsuita szerzetes mondott beszédet a szépszámú közönségnek, melynek sorai között köszöntötték Sára Sándor Kossuth-díjas operatõr-filmrendezõt.
Illés Albert beszédébõl idézünk: – E szerény, egyedi, nemes képek ma is arra sarkallnak, hogy hûséges gyermekei legyünk e drága magyar hazának. Lélekben, imáimban soha meg nem feledkezem õseinkrõl, a menekülés áldozatairól, és idehaza sokat szenvedõkrõl, az elhunytakról, és a most még mindig szorgosan dolgozó székelyekrõl. Szellemi értékek továbbadásával törekszem tisztán, tárgyilagosan, az elérhetõ adatok segítségével a valóságot õrizni. A székely embert nem lehet mindenféle gamatságra felhasználni. Ezt tudta Mária Terézia és az osztrákok is. Ezért nyúltak olyan eszközökhöz, amely brutalitás volt 1764 januárjában Madéfalván. Tömegmészárlás volt ez, az emberiség elleni bûnök sorába tartozik. A túlélõk a déli Kárpátok szögletében építették fel az öt falut, melynek történetét is bemutatja a kiállítás. Ugyanúgy székelyek és magyarok maradtak, mint mindenki más, akit akkor és most is magyar székelynek, székely magyarnak neveznek.
Édesanyámnak említettem, hogy ma a 70 éves évforduló kapcsán meg kell szólaljak. Csak ennyit mondott: Hadd el fiam, amit el kellett mondjuk, immá’ elmondtuk. Amit át kellett éljünk, azt más át nem érzi soha olyan mélyen, ahogyan akkor mü átéltük. Amit tudni lehet sorsunkról, azt immá’ tudja mindenki, aki kíváncsi vót ezidáig arra, mit kell neked errõl búslakodni s még beszélni es. Hadd el immá’ megsirattuk százszor, és imádkoztunk es, és most es tesszük mi, öregek, hogy a magasságbeli mentsen meg mást az ilyesmitõl.
A kismányoki székely templomban ma is olvasható a vers: „Õseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, hûtlen ne légy soha!” A Völgységben szorgos életet élõk és a menekültek állapota most is könnyeket indít, mert több oldalról hallgatom. A székelyeken kívül felvidékiek és németek szájából is hallom sorsukat. Megrázó belegondolni, hogy fogadták a székelyeket, akiket dialektussal németül beszélõ magyar cigányoknak tituláltak. A Völgységbe településünk kálváriája után azt hittük, itt az alkalom felépíteni végre azt a Magyarországot, amelyrõl annyit álmodoztunk. Megszabadulva minden elõítélettõl, kötöttségtõl. De ahelyett bonyolultabb lett, mint amilyennek képzeltük – 45 év szovjet elnyomás, melynek következményeit ismerjük napjainkig. 1941-ben megkérdezésünk nélkül telepítettek Bácskába, az ország legveszélyeztetettebb, legbizonytalanabb helyzetû részébe. A szülõföldtõl való elszakadás – különösen ha az politikai okból történik – mindig nagy lelki megrázkódtatással jár. Kétszeresen így van ez a földmûvelõ embernél. Bonyhád vidéke akkor zárt vidék volt, itt annak idején nagyobb valószínûsége volt annak, hogy a székely székely maradjon.
S hogy mit tanultam meg népem sorsából, mint itt született székely gyermek? Sok ezer éves történelmünk során bizonyítottuk, hogy a sátáni idõkben is képesek voltunk ég és föld egységét szolgálni. Képesek voltunk küldetésünket teljesíteni, a szeretet parancsát elromlott világunkban is megõrizni. Nem uralkodni természeten és nemzet felett, hanem megõrizni, megtartani, szolgálni, amit teremtõ Istenünk nekünk adott.
Meg kell tanulnunk – napjainkban különösen -, hogy gyõzelmet csak magunk felett arathatunk. Hit, remény és szeretet nélkül nem megy. Köszönjük a Teremtõnknek, hogy sok év után méltón emlékezhetünk meg napjainkban is. E 70 éves megemlékezésen Papp Lajos professzor szavait idézem: – Tudatosítsuk magunkban, hogy törpe nép az, amely nemes eszményekre nem tekint fel tisztelettel, mely múltját semmibe veszi, és így önmagát, a maga faját alacsonyítja le. Boldog nemzet az – és csak annak a nemzetnek van jövõje -, mely a múlt hagyományait és nemes, értékelendõ eszméit a sors viharai között is megõrzi. A múlt az a szilárd alap, amelyre építeni lehet, és az igazi eszmények hevítenek munkára, küzdelemre és áldozatra. Áldozat nélkül pedig nincs jövõnk itt e Kárpát-medencében.
Domokos Pál Péter tanárom szavaival zárom beszédemet: – Fiam ne feledd, emeld csak fel a fejed! Annak a nemzetnek, amelynek tagja vagy, a gyökerei nagyon mélyek. A gyökereket meg lehetett nyirbálni alaposan, de amíg ez a gyökér ilyen mély, mindig új életet fog hozni. Adja Isten, hogy ez történjen a mi nemzetünk sorsával is!
A kiállítás megnyitó után a közönség átsétált a Vörösmarty Mihály ÁMK-ba, ahol levetítették Sára Sándor 1987-ben készült nagysikerû filmjének, a „Sír az út elõttem” címû háromrészes dokumentumfilmnek az elsõ, Hazátlanok címû részét. A filmvetítést követõen a rendezõ és a közönség beszélgetése zárta a méltó megemlékezést a bukovinai székelyek 70 évvel ezelõtti hazatelepítésére.