Dr. Lotz János világhírû nyelvészprofesszor (1913-73) a bonyhádi gimnázium diákja volt 1923-31 között. A középiskolában igyekeznek ápolni emlékét: 2005-ben Lotz János anyanyelvi szakkört indítottak, 2006-ban emléktáblát avattak a tiszteletére, országos szinten megrendezik a Lotz János szövegértési és helyesírási versenyt, illetve Lotz János útja címmel emlékkönyvet adtak ki. Mindezeket elsõsorban Lenczné Vrbovszki Judit, az iskola igazgató-helyettese kezdeményezte, akit kellemes meglepetés ért a közelmúltban: a professzor Kaliforniában élõ fia írt neki levelet, és a hétvégi rendezvénysorozatra el is látogatott a középiskolába. Charles Peter Lotz részt vett az édesapja emléktáblájánál rendezett megemlékezésen, és õ helyezte fel a falra a Lotz János szövegértési és helyesírási versenyre érkezõk nemzeti színû szalagjait. Könnyes szemmel hallgatta a mûsort, és örömmel töltötte el, hogy a résztvevõk a Lotz név megbecsülésének jeléül fényképezkedtek vele, sõt akadt, aki autogramot is kért tõle.
– Elõször jár Magyarországon?
– Egy évet éltem Magyarországon, 3 éves korom körül, de azóta ez az elsõ alkalom, hogy itt járok. Édesapám abban az idõben Budapesten tanított. Akkor Somogyvámosra is ellátogattunk, ahol apám született, de bonyhádi emlékeim nincsenek, szerintem itt nem jártunk.
– Milyen édesapa volt Lotz János?
– Édesapám tanított meg gondolkodni engem és az 5 évvel idõsebb bátyámat. Édesanyánk antropológus volt, Édesapánk professzor, kissé elérhetetlen emberek. Mivel apánk rengeteget dolgozott, viszonylag kevés idõt töltött a családdal, de akármilyen kérdésem volt, mindig fordulhattam hozzá. Mindig a miérteket és a válaszokat kerestük közösen, így tanított apám.
– Ön mivel foglalkozik, esetleg folytatja-e édesapja tevékenységét?
– Mérnök vagyok, számítógéprendszereket dolgozok ki. Nem hiszem, hogy a nyelvészettel kapcsolatban küldetésem volna. De Édesapámtól tanultam a matematikát és a fizikát is, amit jómagam is tanítok.
– A magyar nyelvvel nem szeretne megismerkedni?
– Természetesen foglalkoztatott a kérdés, fõleg mióta felvettem a kapcsolatot a bonyhádi középiskolával és tudtam, hogy itt várnak rám. Gyermekkoromban tudtam is pár szót magyarul, de ezeket már elfelejtettem. A lányom nagyon jó tanuló, õt mindig arra bíztatom, hogy tanuljon meg minél több nyelvet. Bízom abban, hogy magyarul is megtanul, és majd õ fog engem megtanítani erre a nyelvre.
– Ön kereste fel a bonyhádi gimnázium tanárát, Lenczné Vrbovszki Juditot e-mailben. Hogyan szerzett tudomást arról, hogy itt õrzik édesapja emlékét?
– A közelmúltban Budapesten nyitottunk egy irodát, és az utazás tervezése közben nézelõdtem az interneten, és rátaláltam a Lotz János verseny weblapjára. Rövid idõ alatt közel száz e-mailt váltottunk Judittal.
– A világban mennyire õrzik az édesapja emlékét? És mit szólt ahhoz, hogy Bonyhádon ilyen kultusza van?
– Mindig értékeltem Édesapám munkáját, tudtam, hogy az a tudomány szempontjából nagyon fontos. Azonban más ezt tudni, látva a könyveket a polcon, és egész más érzés volt, mikor ezeket a Lotz János versenyinformációkat megtaláltam az interneten és megtudtam, hogy itt kisgyerekek foglalkoznak az édesapám mûvei nyomán a nyelvészettel. Akkor bizony elsírtam magam, mert ez egy fantasztikus dolog. Tíz-tizenkét évvel ezelõtt már kapcsolatba léptem azzal az alapítvánnyal, amely odaítéli a Lotz János Emlékérmet, de eddig még nem jutottam el egy átadási ceremóniára sem.
– A Lotz János Emlékérmet ötévenként adományozzák olyan külföldön élõ nyelvészeknek, akik sokat tesznek a magyar nyelv népszerûsítéséért – ad tájékoztatást Lenczné Vrbovszki Judit. – Több mint 30 ilyen kitüntetett nyelvész van a világon, közülük hárman már jártak a bonyhádi gimnáziumban: Waseda Mika a japán Oszakai Egyetemen végzett magas szintû magyar nyelvtanításáért, Petõfi Sándor János az olasz Maceratai Egyetemen végzett iskolateremtõ munkásságáért, Péntek János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora pedig Erdélyben végzett tevékenysége miatt érdemelte ki az elismerést. A vezetõ nyelvészek körében ma is ismert Lotz János neve, hisz az általa írt Das ungarische Sprachsystem, a magyar nyelv rendszerérõl szóló könyv az egyetlen összefoglaló mû a magyar nyelvrõl. Lotz ezt német nyelven írta, ugyanis azoknak a külföldieknek szánta, akiket õ tanított magyar nyelvre.
– Szeretné-e a továbbiakban is tartani a bonyhádi gimnáziummal a kapcsolatot? – fordulok ismét Charles Peter Lotzhoz.
– Most szerencsés helyzetben vagyok, hisz üzleti célból biztos vissza fogok még térni Magyarországra. Ezenkívül természetesen a családommal is szeretnék majd ideutazni, és az iskolával is szeretném fenntartani a kapcsolatot.
A továbbiakban azt a levelet olvashatják, melyet akkor írt Charles Peter Lotz, amikor még nem tudta, hogy ideér-e a szombati programra. Levelét felolvasták az édesapja emléktáblájánál rendezett koszorúzási ünnepségen.
„A 2011 márciusi Lotz János verseny alkalmából.
Képzeljék el, hogy nyugodt álmukat egy kép zavarja meg, amelyben egyedül vannak az éjszakai erdõben, a hideg földön alszanak, egy kõszikla a párnájuk, a sötétben farkasok üvöltése hallatszik. Önök mégsem félnek, mert tudják, hogy a kõbõl alapot, porából téglát készíthetnek, az erdõ fájával szolgálja az építkezést, a farkas pedig megszelídíthetõ. Amikor ébredeznek kényelmes, biztonságot nyújtó otthonukban, ahol a meleget árasztó kandalló elõtt hûséges kutyájuk pihen – e rémálom szertefoszlik.
Ismereteink, tudásunk az, amelynek segítségével felépítjük életünket, emberi környezetünket. Fáradhatatlanul tanulunk, rögzítjük ismereteinket, tanítunk, és újra kutatjuk az ismeretlent.
Csakis a tudomány segítségével õrizhetjük meg az õsi bölcsességet. Írásbeliség nélkül õsidõk dalai, történetei rég feledésbe merültek volna. Történelmi eseményeket sem tudnánk felidézni, vagy – ami tán rosszabb – tévesen maradnának fenn, ha tanulmányok nem õriznék hitelességüket. Természetesen a modern tudományok, új keletû technológiák is elõdeink felfedezéseire épülnek.
Lotz János a tudomány, a tanulás – tanítás elkötelezettje volt, és Önök e versennyel az õ tiszteletének adóznak. Tudom, hogy nagyon büszke lenne arra, hogy nevét, személyét ily nagy tisztesség éri, ha tudná, hogy az általa oly nagyra becsült anyanyelv tanításának, tanulásának még ma is része az õ munkássága.
De az igazi elismerés a jelenlévõket illeti. Azokat, akik a versenyt megszervezik, a feladatokat összeállítják, elõadásokat szerveznek. Az elkötelezett tanárokat, akik biztosítékai annak, hogy tanítványaik megfelelõ felkészítést kaptak, hasznosítható tudást szereztek, minden szükséges útravalóhoz hozzáférnek. A szülõket, családtagokat, szûkebb közösségeket, akiknek nevelõ, támogató segítsége a fiatalok fizikai és szellemi fejlõdését szolgálja.
És végül, de nem utolsó sorban, tiszteletet érdemelnek a tanulók, akik önként és céltudatosan vállalják a megmérettetést, és érnek el dicséretre méltó eredményeket.
Engedjék meg, hogy Lotz János és a Lotz család nevében köszönetemet fejezzem ki mindezért. Fogadják személyes hálámat, Önök mindannyian, kiváltképp azért, hogy édesapám emlékét ápolják, ezzel lehetõvé teszik, hogy köztünk lehessen.”