Október 23-án Nagymányok Város Díszpolgári címét vehette át Teleki István, aki 25 évig volt a település elsõ embere. A volt munkatársai mind elmentek az ünnepségre, hogy gratulálhassanak neki.
– 1978 februárjában kezdtem tanácselnöki tevékenységemet. Az az igazság, hogy nem könnyen adtam a fejem a vezetõségre, nekem a Brikettgyárban jó helyem volt, de az elõzõ tanácselnök kért fel és így elvállaltam. Az elsõ nap reggel 8-kor bementem a hivatalba, és fél óra múlva már az apát úrnál voltam. Megbeszéltük, hogy világnézetileg ugyan elég távol vagyunk egymástól, de ahhoz, hogy ebben a többnemzetiségû községben békében éljenek az emberek és a település fejlõdjön, együtt kell dolgoznunk.
Akkor még nagyközség volt Nagymányok, hozzánk tartozott Váralja és Kismányok is. Mikor születtem, Váralján laktunk, Kismányokról nõsültem, így nem voltam egyik helyen sem idegen – mondja mosolyogva Teleki István. – Az elsõ gondolatom az volt, hogy kell egy új ravatalozót építeni Nagymányokon, mert a régi nem volt emberhez méltó. Ez 1980-ra el is készült. Aztán életveszélyessé vált az iskola épülete, a teljes födémet ki kellett cserélni. Az egyik legnehezebb feladat mégis a kismányoki templom építése volt. Nem is anyagilag, hanem érezhetõ volt a politikai ellenállás, de megoldottuk. Épp a minap állapította meg egy ismerõsöm rám célozva, hogy ritka dolog, hogy egy párttitkár hivatali ideje alatt 3 templom épüljön a közigazgatási területén. Én egyébként nem vagyok hívõ, de azt még soha nem hallotta tõlem senki, hogy nincs Isten. Én az emberben hiszek, de ha valaha tudomásomra jut, hogy van Isten, akkor benne is hinni fogok.
– Mely eredményeire volt büszke vezetõi munkája során?
– Mikor tanácselnök lettem, nekiálltunk a település fejlesztésének. Az apparátust úgy hagytam, ahogy átvettem, nekem mindig kollegáim voltak, sosem beosztottjaim, mindenkit velem egyenrangúnak tartottam. Az úthálózat 80%-a elhanyagolt volt, ennek megújításával egy idõben kiépült a teljes infrastruktúra: vezetékes víz, gáz, szennyvíz. A sportcsarnok építését 50 millió Ft-tal terveztük, ebbõl 20-at kaptunk állami támogatásként. Aztán 6 évig állt az építkezés, végül azt mondtam, hitelt kell felvenni az építõanyag beszerzésére. Volt építõbrigádunk, a társadalmi munkáját felajánlotta a lakosság, így tovább épülhetett. Végül 110 millió Ft-ból épült meg a sportcsarnok, de nagyon örült neki mindenki, hatalmasat lendített a civil szervezetek életén. Mikor elértem a nyugdíjas kort, az utolsó ülésen bejelentettem, hogy nem indulok. 2003 januárjában mentem nyugdíjba. Tizennégy éves korom óta dolgoztam, részben segédmunkásként. Sosem ragaszkodtam a székhez meg az íróasztalhoz, azt mondtam, van nekem rendes munkám, vissza tudok menni lakatosnak. Balogh András polgármester utódomnak már úgy adtam át a települést, hogy a teljes közmûvesítés megvolt, illetve elkezdtük már a szennyvizet, ennek a befejezéséhez is megvolt a pénz.
– Ön mindig nagy sportember hírében állt.
– Futballoztam, ami sokat segített az ismertségemben, hiszen faluhelyen egy jó futballistát is tisztelnek. Sokszoros megyei ifi és felnõtt válogatott voltam, 1963-ban játszottam még az Albert Flóriánnal felálló magyar válogatott ellen is. A másik nagy szerelmem az asztalitenisz, edzõsködtem is, aki Nagymányokon egyeneset tud ütni a labdába, azt én tanítottam – mondja büszkén Teleki István. – Hat-hét éves koromban húsvágó deszkával gyakoroltunk a testvéremmel. Egyszer késett az ellenfele egy nagyobb fiúnak és kihívott egy meccsre, én meg jól elvertem. Aztán megjött az ellenfele és kinevette, de õt is elvertem. Attól kezdve senki nem tudott engem legyõzni. Megtanítottam pár osztálytársamat pingpongozni, késõbb a fiaimat is. A focit egy súlyos térdsérülés után abba kellett hagyjam, utána kezdtem igazán versenyszerûen asztaliteniszezni. Most pedig gyûjtöm az anyagot, hogy egyszer megírjam Nagymányok sporttörténetét.
– Sosem bánta meg hogy tanácselnök, polgármester lett?
– Nem, mert mindig volt bennem egy tenni akarás a közösségért. Soha nem pártalapon csináltam a dolgomat, mindig annak a közösségnek akartam megfelelni, amelyik megválasztott, bízott bennem. Azt mondtam, Teleki Pista akarok maradni, és bizony máig Pistának szólítanak és a régi barátaim is megmaradtak. Tiszteletbeli pedagógus voltam, pedagógus napon is mindig engem hívtak köszöntõt mondani. Sokat olvastam, nõtt a szókincsem, soha nem okozott gondot egy beszédet elmondani. Ma is nagyon szeretek olvasni, és sok filmem van kazettán, gyakran nézegetem õket.
– Mit szólt a díszpolgári címhez?
– Ahogy a köszönõ beszédemben is elmondtam, ezt a kitüntetést elsõsorban a lakosságnak köszönhetem. Egy ferences rendi pap és a Notheisz doktor úr kapta meg elõttem a díszpolgári címet, igazán jó társaságba kerültem. Úgy érzem, egy kis részem nekem is van abban, hogy Nagymányok város lett. Ma is szeretek itt élni és jólesik, hogy nem tudok olyan gyors lenni, hogy ne köszönjenek nekem elõre a nagymányokiak.