A Hidason élõ Videcz Ferencet 2008 õszén tagjává fogadta a Magyar Írószövetség. Az író-költõnek az idei éve is sikeres, hiszen 2009-ben öt alkotói elismerést vehetett át. A Magyar Kultúra Napján a Tolna Megye Mûvészetéért Díjat, a Költészet Napján a Spangár András Díjat vihette haza. Júniusban két alkalommal is elismeréseket vehetett át Budapesten: a Vadászati Kultúráért Díjat, illetve a Magyar Írószövetség Aquincumi Költõversenyén a másodiknak járó ezüsttel ékesített babérkoszorút, és a közönségdíjat is elnyerte.
– Hogyan lett a Magyar Írószövetség tagja?
– Tavaly meghívtak bemutatkozni Pécsre, a Tüskés Tibor vezette Testvérmúzsák Asztaltársaság összejövetelére. Itt elmondtam pár dolgot magamról, illetve felolvastam prózáimból és verseimbõl. Akkor mondta Tüskés Tibor – akit én egyébként diákkorom óta ismerek és tisztelek, hiszen õ akkor már Pécsett a Jelenkor fõszerkesztõje volt -, hogy õk szívesen befogadnának az Asztaltársaságba. Számomra ez nagy megtiszteltetés volt. Egy alkalommal ez a társaság eljött hozzám Hidasra, és akkor Tibor teljesen váratlanul nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem vagyok Írószövetségi tag? Mondtam, hogy úgy gondolom, oda többet kell produkálni, mint amit én eddig tettem. Erre az volt a válasz, hogy õk úgy gondolják, amit addig tettem az elég hozzá, úgyhogy gondoljam végig, õk a szükséges támogatást megadnák. Ugyanis két Írószövetségi tag írásbeli támogatását is le kellett adni a referenciaanyagok, kötetek, publikációk és díjak listája mellé. Egy hétig töprengtem a kérdésen, majd úgy döntöttem, hogy ez egy olyan erkölcsi gesztus volt felém az Asztaltársaság részérõl, amit nem illik visszautasítanom. És pár hónap múlva már meg is kaptam a gratuláló levelet, hogy felvettek a szövetségbe.
– A 2009-es évben több elismerést is szerzett írói tevékenységével.
– Januárban, a Magyar Kultúra Napján ért az elsõ nagyon kellemes meglepetés: megkaptam a Tolna Megye Mûvészetéért Díjat. Áprilisban, a Költészet Napján vehettem át a Spangár András díjat. Erre közel 200 jeligés pályázat érkezett, két kategóriában ítélik oda az elismerést. Amikor a zsûri kibontotta a borítékokat, kiderült, hogy a díjazásra szánt vers és próza egyaránt az én írásom. Így újra szavaztak a bírák, és a versciklusom bizonyult jobbnak, így tehát ebben a kategóriában lettem gyõztes. Június 13-án Budapesten, a Vajdahunyad várban a lányom vette át a nevemben a Vadászati kultúráért díjat. Ezt az eseti, nem periodikusan visszatérõ elismerést elõttem egyetlen ember kapta meg két évvel ezelõtt. Méghozzá az a Dr. Sterbecz István, aki az 50-es években Homoki-Nagy István híres természetfilmjeinél asszisztált, neves ornitológus, szak- és szépíró. Nagy öröm volt számomra másodikként megkapni ezt a díjat. Akkor azért nem tudtam elmenni Pestre, mert ugyanabban az idõpontban volt a Tolna megyei mûvészek éves szálkai találkozója, és úgy éreztem, mint friss Tolna megyei díjasnak, illik ott lennem. Egy héttel késõbb pedig Budapesten az Aquincumi múzeumban ért a következõ meglepetés. A Magyar Írószövetség 12. éve hirdette meg az Aquincumi költõversenyt, amirõl én most szereztem elõször tudomást. Beküldtem a kiírásnak megfelelõ munkámat, és már azt nagy örömmel fogadtam, amikor értesítettek, hogy bekerültem a döntõbe. A díjátadás egy igazi antik show volt, tógába öltözött budapesti mûvészek adták elõ a 36 döntõbe jutott, itt még számozással jelölt verset. A zsûri döntéshozatala közben a közönség is voksolhatott az általa legjobbnak tartott mûre, és bizony én nyertem el a közönségszavazatot. De az igazi nagy meglepetés az volt, hogy a második helyezést is elnyertem a zsûritõl, vagyis a 4 fõdíj közül kettõt elhoztam. Így az év folyamán 5 díjat kaptam, elõtte egész 20 éves írói múltamban nem nyertem ennyi elismerést.
– Tervezi-e újabb könyv megjelentetését?
– Összeállt a harmadik verseskötetemnek több mint a fele, ezenkívül két kész kéziratkötet fekszik a fiókomban. Egy elég sokrétû prózakötet, benne rövid szösszenetek, tréfás „lesifotók”, karcolatok, paródiák, novellák, elbeszélések. A másik pedig egy mesegyûjtemény, de a kronológia és a szereplõk révén meseregénynek is felfogható. Ez egy olyan állatmese sorozat, ami úgy érzem hiánypótló volna a kicsiknek szóló állatmesék, és a már felnõttkorba lépõ emberek ilyen jellegû ismeretei között, mert ott egy nagy ûr tátong. Ebbe a mesekönyvembe a 40 éves erdei tapasztalataimat írtam le félig térfás, félig meseszerû formában. A mese az benne, hogy az állatok kommunikálnak egymással, és elmondják egymásnak a véleményüket az emberekrõl. Ugyanakkor a viselkedésük, a szokásaik, a reagálásaik a környezeti hatásokra, a különleges szimbiózisaik, ezek mind-mind megfelelnek a valóságnak. Az utóbbi két kötetre még keresem a kiadót, illetve a szponzorokat.
– Milyennek látja a ma emberének viszonyát az olvasáshoz, illetve a kortárs irodalomhoz?
– Gyakran hangzik el, hogy az emberek nem olvasnak, meg hogy nem lehet könyvet eladni. Ez elsõ hallásra lehet, hogy igaz, de ha kicsit mögéje nézünk a dolgoknak, akkor van ennek egy nagyon fontos oka. Mégpedig az, hogy a mai olvasó ember szereti érteni azt, amit olvas. Ezen el kéne gondolkodni egyik-másik irodalmi lap szerkesztõjének és a könyvkiadóknak, hogy a modern, vagy inkább extravagáns irányzatok mellett helyet kell adni a hagyományos, a klasszikus felé hajló irodalmi ágazatoknak is.