Hegedû, brácsa, nagybõgõ és még sok klasszikus hangszer, amelyekre Beethoven, Johann Sebastian Bach és hozzájuk hasonló nagy mûvészek alkottak felülmúlhatatlan zenéket. A mai fiataloknak mégis idegenek. Legfeljebb az énekórák keretein belül találkoznak velük, vagy hangversenyeken, ahogy a bonyhádi Petõfi Sándor Evangélikus Gimnázium diákjai. A modern zene legjava már nem használja az ilyen dallamokat, ez nem ’trendi’. Nem meglepõ hát, hogy a tinédzserek nagy része rémült arckifejezéssel reagál egy-egy ilyen mûre. Nem értik a rímek jelentését, nem látnak a hangok mögé. Szöveg nélkül nem válnak számukra egyértelmûvé, pedig igenis okkal születtek meg a zeneszerzõk fejében, szívében.
Szomorúság, öröm, szerelem, gyûlölet vagy éppen mély tisztelet ihlette a muzsikákat. Csupa olyan érzelem, amit a 21. század embere is érez vagy érezni akar. A hangokba vannak zárva, és bárki meg tudja érteni õket, ha figyelmesebben hallgatja végig. Véleményem szerint a fiataloknak kiskortól kezdve hallgatnia kellene néha ilyen zenét, hiába diktál mást a modern társadalom. Egy kis kultúra még senkinek sem ártott.
Ráadásul kicsit hasonlít ez a színházhoz. Legtöbbször idõs darabokat mutatnak be, és mégis… Az ember ámuldozva jön ki a terembõl, és minél többször megismétli ezt, annál jobban fogja érteni, értékelni az elõadásmódot, a darabot.
Nem szabad hagynunk, hogy ezek a csodálatos alkotások egyszer csak eltûnjenek. A világnak szüksége van rájuk, hogy legyen mit átadnia az utókornak és tudjon mire büszke lenni. Mindenkinek ismernie kell a Földön e nagyszerû zenemûveket alkotóikkal együtt. Hiszen ehhez mindenkinek joga van.