Schmalcz Attila vagyok, gimnazista diák, hat éve magántanuló. Már kisgyerekkoromtól feltûnõ volt, hogy nagyon kilógok a környezetembõl: mindig máshogy gondolkodtam, és más dolgok érdekeltek, mint a velem egykorúakat, vagy akárkit körülöttem. Nagyon nehezen tudtam értelmezni a többi ember viselkedését, és képtelen voltam tolerálni az engem ért legkisebb sérelmeket is. Ez számos komoly problémához vezetett: a többiek gyakran szándékosan belém kötöttek a furcsaságaim miatt, vagy véletlenül megsértettek valamivel, s ezek miatt rendszeresen dührohamot kaptam. Ezek a problémák teljesen megakadályozták, hogy elboldoguljak bármilyen közösségben – pedig én sosem éreztem úgy, hogy baj lenne velem.
Negyedik osztályos voltam, amikor végül megállapították, hogy Asperger-szindrómám van, az Autizmus Spektrum Zavar (röviden ASD, vagy autizmus) egy változata. Egy definíció szerint „az autizmus szociális, kommunikációs kognitív készségek minõségi fejlõdési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet”. Nos, ez a legtöbb ember számára nem sokat mond a jelenség valódi természetérõl, és sok emberben, sajnos tanárokban is, tévhitek élnek ezzel kapcsolatban.
Ha meg akarjuk érteni az autizmust, elõször azt kell megértenünk, hogy ez nem betegség, még csak nem is fogyatékosság. Még az ’állapot’ sem a legmegfelelõbb kifejezés, mivel nem lehet sem megváltoztatni, sem gyógyítani. Ez egy jelenség, amely mélyen beépül az ember lényébe, személyiségének része lesz, annak minden negatív és – bármilyen meglepõ is – pozitív hozadékával együtt.
Saját tapasztalataim alapján azt hiszem, ezek a pozitívumok alapvetõen abból erednek, hogy az autistáknál másképpen mûködik a tanulás folyamata: kevésbé ösztönös, sokkal tudatosabb a többi emberhez képest. A legtöbb ’nem autista’ emberben van ez nagyon erõs alkalmazkodási és utánzási ösztön, melynek hatására elsajátítja a környezetében látott viselkedési formákat, és ezeket aztán képes alkalmazni. Az autisták ezzel ellentétben csak azzal foglalkoznak, ami tudatosan érdekli õket. A többségnek vannak különleges érdeklõdési területeik, amikhez gyakran furcsa hobbik társulnak, kizárva a ’zavaró’ információkat. A ’zavaró’ kategóriába pedig az autizmus erõsségétõl függõen bármi beleeshet, gyakran maga a környezet, és az azzal való kommunikáció, vagy akár a puszta önfenntartás (táplálkozás, higiénia). Azok a hiányosságok tehát, melyek miatt az autistákat fogyatékosnak titulálják, nem a képesség, hanem a tudás hiányából származnak – ezen azonban nem lehetetlen változtatni: az Amerikában élõ Temple Grandin gyerekkorában alacsonyan funkcionáló autista volt, aki még beszélni sem tudott. Ám beszédterápiával olyan szintre fejlesztette kommunikációs képességeit, hogy késõbb a diagnózisát Asperger-szindrómára változtatták, õ pedig sikeres mérnök lett. Tévhit, hogy minden autista zseni, de az autizmussal mindig együtt jár a részletekben való elmélyedés képessége, ami egyedi, és sokszor hasznos látásmódhoz vezet. Sok problémám volt már, de úgy érzem, mind megérte azért a gondolatvilágért, amit kifejlesztettem.
Az autista gyerekek gyakran küzdenek tanulási problémákkal, ám errõl sok esetben nem az értelmi képességeik tehetnek, hanem az, hogy elutasítóak azzal szemben, amire kényszerítve érzik magukat. A tanárok sokszor próbálják játékokkal megkönnyíteni a tanulást. Az ilyesmi nálam sosem mûködött: ha valami érdekelt és lekötött, azzal játék nélkül is szívesen foglalkoztam – ha viszont nem, akkor úgy éreztem, hogy megpróbálnak becsapni, és még ellenségesebb lettem. Általános iskolában sokáig jártam személyes fejlesztés órákra. Ezeken gyakran megkérdeztem, hogy mire jó egy-egy feladat, mit fejleszt. Tanárom elmagyarázta, így utána szívesen megcsináltam. Más órákon szinte sosem kaptam erre a kérdésre kielégítõ választ; sõt, gyakran látszott a tanárokon, hogy õk sem látják értelmét az adott feladatnak. Ez természetesen nem túl motiváló. Ha tehát egy tanár autista diákkal dolgozik, akkor (magamra alapozva) azt javaslom, hogy ne próbálja játékba rejteni a tananyagot, hanem azt próbálja elérni, hogy a diák lássa az értelmét.
Fontos tudnivaló, hogy az autizmus gyakran kihat az érzékelésre. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat, leggyakoribb a hangokra, vagy fényekre való érzékenység, és a mozgáskoordinációs problémák. Alsós koromban gyakran voltak a szünetekben látszólag indokolatlan dührohamaim, csak azért mert a többiek túl zajosak voltak. Az ilyen szenzoros túlterhelésnek általában már elõre észre lehet venni a jeleit (hirtelen fáradtság, levertség). Nagy segítség lehet, ha van egy nyugodt, csöndes zug, ahová a gyerek félrevonulhat a szünetekben.
Az autizmus önmagában nem jó vagy rossz dolog. Az teszi jóvá vagy rosszá, hogy hogyan kezeljük. Mivel évrõl-évre egyre több autistát diagnosztizálnak, nemsokára nem csak nekik, de mindenkinek sokat fog számítani, hogy helyesen tudjuk kezelni, és ne teher legyen, hanem segítség.