A Bonyhád Város Önkormányzata által 1997-ben alapított Merész Konrád Díjat Elmauer József, a BONI Bartók Béla Alapfokú Mûvészetoktatási Intézményegység vezetõje vehette át az idei augusztus 20-i városi ünnepségen. Az elismerés azoknak a személyeknek szól, akik kiemelkedõ eredményt értek el az oktató-nevelõ munkában, illetve a tehetséggondozás területén.
– Hogyan került közel a zenéhez?
– Mindkét nagyapám hegedült, édesapám egy lakodalmas zenekarban harmonikázott, így engem is beírattak a zeneiskolába. Nyolcadikos koromban, 1970-ben ki akartam maradni arra hivatkozva, hogy a gimnáziumban majd sokat kell tanulni. Az öcsémet mentem beíratni a zeneiskolába, és akkor mondta Wigan Erzsébet tanárnõ, hogy nem hagyhatom abba a zenetanulást – így hát folytattam. Szakács Zoltánné készített fel a szakközépiskolai felvételire, ott pedig Sztankovné Ormándlaki Zsuzsa tanárnõ kezei közé kerültem. Két év alatt felkészített a fõiskolára, ahol 15 felvételizõ közül holtversenyben elsõ helyen kerültem be. Ott Bodó Árpád tanítványa lettem, 1980-ban diplomáztam. Visszajöttem Bonyhádra, 1980 óta dolgozom ebben a zeneiskolában.
– Több hangszeren is játszik?
– Zongorázni tanultam, ebbõl van diplomám. Az 1970-es években Kovács Gáborral és Szabó Lászlóval megalakítottuk a Szélkerék zenekart, akkor sokféle hangszeren kellett játszanom: harmonikán, furulyán, gitáron, brácsán. A kedvenc mûfajom a klasszikus zene, de nagyon szeretem a népzenét is.
– Négy gyermeke szintén közel került a zenéhez. Mennyire volt ez kötelezõ számukra?
– Az egyértelmû volt, hogy beíratjuk õket a zeneiskolába. Hogy legtöbben zenei pályára kerültek, az már az õ döntésük volt. A nagyfiam hegedûkészítõ és legújabban mezõgazdasági gépészmérnök is. Annak idején én vittem el a hegedûkészítõ mûhelybe, megtetszett neki és kitanulta a szakmát. Jelenleg úgy néz ki, otthagyja a hegedûkészítõi pályát és megpróbál a másik szakmájában elhelyezkedni. Dóri lányom csellótanár Németországban, õ is maga választotta ezt a pályát, mi csak a lehetõséget biztosítottuk számára. János fiam a Zeneakadémián végezte el az elsõ 3 évet, abból diplomázott, szép sikereket ért el az elmúlt években. A legkisebb, Jocó pedig jövõre érettségizik zongoraszakon a Szent István Zenemûvészeti Szakközépiskolában. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert szeretik amit csinálnak, és rengeteg munka van abban hogy ilyen magas szinten csinálják. A lányom nemrég jött haza Angliából, ahol már másodszor vett részt egy 10 napos táborban. Dóri és Janó Dél-Koreába és Japánba is eljutottak már a Zeneakadémia zenekarával.
– Mi mindent köszönhet a zenének?
– A zenének és a német nyelvtudásomnak köszönhetek külföldi szakmai kapcsolatokat, belföldön pedig nagyon sok zenész ismerõsöm és barátom van. Ezenkívül a belsõ békém jórészét is a zenének köszönhetem.
– Gondolom az intézményvezetés mellett kevés ideje jut a tanításra.
– Valóban elég nehéz a kettõt összeegyeztetni, pl. a diploma megszerzése után 10-15 évvel is még koncerteztem, most erre nem lenne idõm felkészülni. Azért hetente néhány órát ma is tanítok, illetve zongorán kísérem a fúvós és vonós növendékek egy részét.
– Más a mai fiatalok hozzáállása a zenéhez, mint az Önök idejében?
– Azt gondolom, a kitartás többségüknél nem akkora. Persze van egy vékony réteg, akik nagyon jók, sok idõt fordítanak a gyakorlásra és zenei pályára készülnek. A zenetanulás olyan, mint a nyelvtanulás: ha jó szinten akarja csinálni az ember, akkor éveken át naponta kell gyakorolni. Nagyon sok az egyéb lehetõség, ami a mi idõnkben nem volt. Gondolok itt különbözõ sportolási lehetõségekre, számítógépre, internetre, ami sokkal könnyebb szórakozás, mint ha egy hangszert vesz a kezébe a gyerek és igen komoly szellemi munka árán megtanul egy mûvet.
– Egykor zeneiskolásként gondolt-e arra, hogy valaha a zeneiskola igazgatója lesz?
– Akkor még eszembe sem jutott. A 90-es években még a Vörösmarty iskolához tartoztunk, 1993-ban az igazgatóhelyettese lettem, és akkor kezdtem tervezgetni. Hozzáteszem, máshol nem is lennék vezetõ, csak itt Bonyhádon. Nem azt mondom, hogy karriervágyból mindenképpen vezetni akartam, egyszerûen láttam fantáziát a bonyhádi zeneiskolában. Az indulás nagyon nehéz volt 93-tól 95-ig. Aztán jöttek a kiváló kollégák, és utána ment minden magától. Most ugyan vannak nehézségek, amiket meg kell oldani, de nagyon sok mindent felépítettünk, pl. fúvószenekart, szaxofon kvartettet. Drága László vezetése alatt a fúvószenekar többször szerzett arany és kiemelt arany minõsítést, ami azt igazolta, hogy jó úton haladunk.
– Milyen tervei vannak intézményegység vezetõként?
– Szeretném, ha a mûvészetoktatás Bonyhádon újra önálló lenne, és újból mûvészetoktatási szakemberek irányítanának. Van már összehasonlítási alapom: tudom milyen volt integrációban, tudom milyen volt önállóan, és most tudom, hogy milyen újra másokhoz tartozni. Azt gondolom, az önállóságunk alatt bizonyítottuk az életképességünket. És a további fejlõdéshez is az kell, hiszen itt helyben látjuk a problémákat és a megoldásokat.
– Milyen érzés volt átvenni a Merész Konrád Díjat?
– Úgy gondolom, ez a díj nem csak nekem szól, hiszen nem kaptam volna meg, ha nem lett volna ilyen eredményes a bonyhádi mûvészetoktatás az elmúlt évtizedekben. Elsõsorban a zeneiskolára gondolok, de mivel már évek óta együtt van a mûvészetoktatás, a táncosokat sem szabad elfelejteni. Ezúton is köszönöm a kollégáknak a színvonalas munkát. De köszönhetem a családomnak is, hogy elviselték a gyakorlásomat reggel és este, és köszönhetem a szüleimnek is, hogy zeneiskolába küldtek egykor. Összegezésre ad alkalmat ez a díj. Nem számítottam arra, hogy valaha is városi elismerést kapok, és nem is azért tettem a dolgomat, de örülök neki és meg is hat egy kicsit.