A kora tavasszal virító leánykökörcsin megkapó szépségû növény, melyet sokan ismernek, szeretnek. A kékesibolya különbözõ árnyalataiban játszó feltûnõen nagy virágok a még szalmasárga, látszólag élettelen gyepekben mindenkinek felejthetetlen látványt nyújtanak. Ez a bársonyosan szõrös vadvirág ma még hazánk jelentõs részén elterjedt (Váralján Tóth István Zsolt 10 évvel ezelõtt talált egy szép állományt – a szerkesztõ). Egyes elõfordulási helyei kirándulók és fotósok tavaszi zarándokhelyévé váltak. Sokan óvják, ugyanakkor sajnos állományai – különösen települések közvetlen közelségében – fogyatkozóban vannak vagy akár már el is tûntek. A veszélyeztetõ tényezõk között említhetõ a lelõhelyek beépítése, az egykor legeltetett termõhelyek becserjésedése, az illegális motocrossozás és quadozás, a gyepek télvégi felégetése, valamint virágainak leszedése és töveinek kiásása is.
Kökörcsin szavunk ótörök eredetû, az elfogadott magyarázat szerint a „kök”, azaz kék szóból ered. A nemzetség tudományos neve – Pulsatilla – a harang alakú virágokra utal (pulsare = rázni, harangozni); a leánykökörcsin pedig tudományos fajnevét – grandis – feltûnõen nagy virágai után kapta.
Számos népi elnevezése – lókökörcsin, kikirics, kükörics, tikdöglesztõ, alamuszvirág, kokasharang, varjúkikerics – arra utal, hogy a magyar nép egyik régtõl fogva jól ismert vadvirága. A növény minden része mérgezõ, de a népi gyógyászat egykor felhasználta: a virágából és levelébõl készült teát asztmás görcsök és fejfájás csillapítására, valamint vesebetegségek, köszvény, csúz gyógyítására is alkalmazták. Egy 16. századi kódex tanúsága szerint juhok himlõjét gyógyították vele és festéket készítettek belõle.
Hazánkban a leánykökörcsin mellett további 4 kökörcsinfaj – a tátogó, a magyar, a fekete és a Zimmermann-kökörcsin – fordul elõ. Mindegyik védett növény. A leánykökörcsin természetvédelmi értéke 10.000 Ft.