Perczel Mór emlékirataiból 1899.

 Vasárnapi Újság 46. évfolyam  22. számában, 1899. május 28-án címlapon közölt részleteket Perczel Mór emlékirataiból. A részlet a fiatal Perczel gondolkodásmódját, utazási élményeit, a család életét is felvillantja egy kirándulás kapcsán. Érdekes megfigyelni az írás nyelvezetét, stílusát is.  

 

   "1821 õszén házunk hivatalos volt a Somssichokhoz. Somssich Pongrácz új úrilakot építtetett jószágán, Mikén; s ennek ünnepélyes fölavatására sok vendéget hivott össze. Atyám kocsira ültetett minket is, u. m. Vörösmartyt engem, Sándort és Miklóst s elvitt magával,’ elõször Sárdra Miklóshoz, onnan ennek társaságában Mikére Pongráczhoz. Sárd, váltott lovakkal is jó egynapi járóföld Börzsönyhez. De mi nem értünk oda oly hamar, mert egy kis körutat tettünk, vagy inkább vargabetût csináltunk elõbb. Ugyanis fölkerestük Mohácsot, azután Siklóst, végre Szigetvárt s csak miután e helyek szinén egészen megtelt ébredezõ gyermeki valónk a múlt emlékeivel, szomorú és dicsõ benyomásaival, értünk kis utazásunk czéljához. Mohácsról gyalog menénk ki a mellette elterülõ, a mily gyászemlékû, ép oly nyájas tekintetû mezõségre. Fel s alá barangolánk, keresve, találgatva a két had táborhelyét; órákat tölténk el botorkálásban, hogy a Csele patak lassú, mocsáros folyását, néhol közel sem férhetve hozzá, kövessük s fölismerhessük — vagyis inkább sejtegetve találgassuk a helyet, hol Lajos király halálát leié. Vörösmartynak szokása volt, olvasmányaink és tanulmányainkról, különösen a magyar történelmiekrõl gyakran beszélgetni velünk. Eszméi, melyekkel azokat kiséré s világosítá, gyakran igen mélyen hatottak reánk s bevésõdtek szivem- és emlékembe. Mintha elõttem állana, annyi év után még, mohácsi sétánk s egész kirándulásunk, melynek épen elbeszélése folyamában vagyok, úgy jut eszembe minden pont, csaknem minden szó. Emlékszem, mint fejeztük ki kételyünket a történetíró azon állításai fölött, hogy Zápolya János lett volna e csatavesztés oka. Mi az utolsó nemzeti király iránt nagy rokonszenvvel viseltettünk s teljesen meg valánk gyõzõdve, hogy belárulás idegen cselszövénynyel szövetkezve, s kaján irigységtõl és pedig épen Zápolya János ellenében, segítve, okozta a csata elhamarkodását, mielõtt az erdélyi vajda döntõ ereje megérkezhetnék, s volt oka az országos csapásnak. Atyám és Vörösmarty hosszan beszélgetének ezekrõl s a gyászos csapás egyéb okai és siralmas következményeirõl, s nekem mélyen lelkembe vésõdött minden szavok s mindaz, mit itt láték. Mohácsot elhagyva, Siklósra mentünk. Ott áll még a Garák vára, ekkor a Batthyányak tulajdona. Hittem volna-e akkor, hogy Kázmér, ki akkor maga is még gyermek vala, valaha még a politikai és hadi pályán hû bajtársam, sõt keserû hontalanságom sorsosa s ebben egyike legyen oly kevés hû barátimnak ?! Pedig úgy lõn. Bács-bánáti táborozásomat is vele kezdem meg; a bujdosás kenyerébe vele haraptam… Siklósra akkor szintén a történeti emlékek vonzottak. Minden zugát megvizsgáltuk az egykori Gara-vár azon teremének, melyben Zsigmond király egy pár hóig «az ország foglya» volt. Vörösmarty, mint rendesen, elmondá nekünk mindazt, mi érdekes és emlékezetes ez õsi kastély nevéhez csatlakozik. Ekkor már foglalkozott lelkében azon drámai tervekkel, melyek elsõ része «Zsigmond király» czím alatt már a következõ évben elkészült; a második rész «Kont» — utóbb «A bujdosók* czím alatt szintén kevés év múlva. Ó tehát egészen át volt hatva e kortól s azon eseményektõl, melyek a siklósi kastélyt közelebb vagy távolabb lánczolatban érintek. Lelkesedve beszélt itt Kontrol, a nemzeti szabadságok s jogok védõjérõl, tanulságosan a német és vallási ügyekkel foglalkozó s hazánkat elhanyagoló császár-királyról, Zsigmondról ; festé a konstanczi máglyák tüzét, a hussziták durva erélyét; a nemzet és ország akkori állapotait, végre a felzúdulást a léha zsarnok ellen, mely a siklósi «tisztességes» fogsággal végzõdött. Atyám pedig nem feledé el emlegetni elõttünk a siklósi asszonyok vitézségét, kik Mária Terézia korában, midõn az úrbéri viszonyok rendezését tartalmazó pátens kihirdettetett, annak végrehajtása ellen fölzendültek s a császári vasas-németeket piszkafákkal, nyársakkal, söprükkel a városból kiûzték; a minek mi gyerekek nagyokat s igen jó ízûeket nevettünk. így beszélgeténk. Én pedig a lelkesülés ki nem oltható szomjával mohón hörpentém lelkületembe a nép és szabadság iránti szeretetet, az idegen uralom és zsarnokság elleni gyûlöletet. Siklósról Pécsen át Szigetvárra mentünk. Képzelhetõ, mi lángoló érzettel sieténk a vár megtekintésére. Körüljártuk a bástyázatot, megvizsgáltuk a kaszamátákat, a boltozatokon lógó erõs vas-gyûrûket. S mindig Sziget dicsõ védelmének részleteit ujítgattuk föl emlékünkben, a mint azt nemcsak a történetbõl, hanem a költõ Zrínyi mûve után ismertük, mely Vörösmartynak kedvencz olvasmánya vala s melybõl nekünk is sokszor olvasott és magyarázott. Kerestük a mocsárságot, mely Szigetvárt környezé s falainál erõsb természeti erõddé tette, és a török táborhelyet; találgatok, hol lehete Szolimán sátora; merre tört ki s hol hala hõs halált Zrínyi és háromszáz leventéje . . . Fiatal képzelõdésünkre rendkívül háta e táj, e vár, e dicsõ emlékek. Egész testemben reszkettem a tûz és lelkesedés miatt. Vörösmarty is egészen fölmagasztosulva beszélt Zrínyirõl, vitézeirõl, s midõn nem sokára egyikét irá fiatalkori legszebb költeményeinek («Szigetvári) czímû ódát) — maga monda, hogy az azt sugalló érzelmet egyenesen a hely színérõl hozta magával. Olvasóim nem találnak tán semmi érdekest, újat bizonyára nem, e kirándulás leírásában. De rajzolni akarám: hogy mily kezekben volt ifjú szivem formáitatása, mily benyomások közt növekedem s növekedett bennem a hazafiság érzete, a vitézség tisztelete és a szabadság szerelme.

Szent érzelmekkel eltölt kebellel hagytuk el Szigetvárt".

 

A Vasárnapi Újság oldalai megtekinthetõk:

 

http://epa.oszk.hu/00000/00030/02364/pdf/02364.pdf