A “tüneményes hangú mesterdalnok”

 A József utca 7. számú házán 1940-ben a Pécs Dalárda emléktáblát helyezett el Hoffer Károly karnagy hoffer_tabla.jpgemlékére. A karnagy 1843-ban ebben a házban született. A sokgyermekes család fenntartását az apa asztalosmûhelyének jövedelme biztosította. Az elemi iskoláit Bonyhádon végezte, majd a Pécsi Püspöki Tanítóképzõ Intézetben szerzett kántortanítói végzettséget. A németországi  mintára az 1840-es évek közepén a dalegyesületek Magyarországon is meghonosodtak, de a ’48-49-es események hatására a fejlõdés fellendülése az 1860-as években vett újabb lendületet. 

A Pécsi Dalárda 1862-ben alakult meg. Alapító tagjai Bánffay Simon, Hoffer Károly és Wachauer Károly voltak. Tiszteletbeli tagnak Erkel Ferencet kérték fel. A zászlószentelés 1864. augusztus 15-én Pécsett, a mai Széchenyi téren zajlott le ünnepélyes keretek között. 

1864-ben a már elismert dalárda – amelynek a bonyhádi Hoffer Károly II. karnagya volt – Pécsett látta vendégül az ország „összes dalegyleteit, melyek száma akkor már megközelítette a százat”. A Pécsi Dalárda számos hazai és külhoni sikert ért el. 1879-ben részt vettek a bécsi nemzetközi dalostalálkozón, 1883-ban pedig Hoffer Károly „ötlete” nyomán osztrák és svájci városokban népszerûsítették a magyar dalokat. A történetrõl dr. Vargha Dezsõ Fejezetek Pécs kultúrtörténetébõl címû írásában így írt Hoffer Károly ötletének születésérõl: Az ötlet regénybe illõ: kellett hozzá egy olyan nagy egyéniség, mint Hoffer Károly, a megvalósítás nemkülönben, kellett hozzá egy olyan szervezõ, mint Cziglányi Béla és a közösség, a többi már „ment magától” – ehhez meg egy olyan nagyformátumú együttes szükségeltetett, mint a korabéli Pécsi Dalárda.
            … Történt pedig 1883. május 5-én, egy jól sikerült hangverseny után, amikor a kórus tagjai épp az eseményt tárgyalták jólesõen a közkedvelt „Hattyú”-ban, a Király u. 15. számú elõadó helyükön, hogy a nagyhírû tenorista, Hoffer Károly épp a falon függõ térkép elõtt ült. Beszélgetés közben egyre csak bökte a hátát a „mûtárgy”, és amikor bosszúsan hátrafordult, Svájc hívogató tájain akadt meg a szeme. Nézte, nézte, elõbb haragosan, majd megenyhülten, egyszer csak jókedvûen rikkantott: „– Fiúk! Pécsi Dalárda! Ide nézzetek, ez nektek való föladat: Zürichbe menni a magyar dallal, a magyar dalkultúrát bemutatni a külföldnek!”
            Ahogy mondani szokták, megállt a kés a levegõben… Érezték a dalostársak, hogy nem akármilyen pillanatnak a tanúi, majd orkánszerûen tört föl belõlük a lelkesedés. Mindenki jobbnál jobb ötletekkel állott elõ, csak egy ember hallgatott, a szervezésérõl híres Cziglányi Béla dalostárs, foglalkozására nézve ítélõtáblai bíró. A többiek is észrevették ezt, és most már õt ostromolták nyilatkozatért… És ekkor jött a második nagy elhatározás: Cziglányi öklével ütött rá az asztalra, majd kimondta a „bûvös” mondatot: „– A Pécsi Dalárda el fog menni Zürichbe! Én vezetem! Kérek végrehajtó bizottságot, ezt pedig holnap délután 2 órára a lakásomra kérem ülésbe!” A szervezés megindult, de hátra volt még a harmadik „lépés”, a nagy akadály: támogatókat kellett szerezni, akik finanszírozták az utat. A már akkor is kulcsfontosságú „mûvelet” elõször nehezen akart összejönni, mivel tudással és szervezõerõvel igen, de anyagiakkal kevésbé voltak ellátva a dalostestvérek, de Czury József 12 napra rá sugárzó arccal rohant be az ülésre: „– Gyerekek! Van pénz a svájci útra!” Örömtõl fuldokolva mondta el, hogy épp most futott össze régi barátjával, Fazekas Sándor sellyei földbirtokossal az utcán, aki amikor meghallotta az összegként említett 3000 forintot, csak ezt válaszolta …„– Hát mire való vagyok én?” … És az ötlet „szárba szökkent”, mivel több más adomány mellett Majláth Györgyné, a volt országbíró özvegye, a kórus zászlóanyja is megtoldotta azt 300 forinttal.A mindig alapos egyesület vezetése a következõ bizottságokat állította föl. (A nevek egyben a feladatukat is jelezték.) Utazási Felügyelõ, Pénztári, Jegyváltó, Postát-Távirdát Ellátó, Irodalmi, Jutalomtárgyakat Kezelõ, Zászlótartó, Szónoki Bizottság, és tagjai az utazó dalosok közül kerültek ki, kivéve a postai, távirdai ügyeket kezelõ Krausze Ignácot. A küldöttség tagjai között szerepeltek olyanok is, akik maguknak finanszírozni tudták az utat, nem énekeltek, de azok is mind feladatot vállaltak. A hangversenyeken Wachauer Károly karmester vezetésével 24 énekes lépett föl, a kor szokása szerint jellegzetes négyszólamú férfikari „felállásban”: Tenor I., Tenor II., Basszus I., Basszus II. A zászlótartói teendõket Katits Endre látta el, amely nem volt jelentõség nélküli: a felvonulásokon, szerepléseken meg kellett mutatni, kik szerepelnek-vonulnak, és ehhez nem kis állóképesség, fizikai erõ szükségeltetett.
            Az elõadandó darabokat a mûvészeti vezetés jelölte ki, gondjuk volt arra is, hogy a magyar nyelvûeket lefordítsák németre és kellõ számú meghívót, mûsort nyomtassanak. Mondanunk sem kell, mennyi szervezésbe-levelezésbe került, amíg rögzítették az útvonalat: Pécs-Nagykanizsa-Graz-Aussee-Ischl-Salzburg-Zürich-Luzern-Rigire-Zürich-München-Linz-Bécs-Gyõr-Mohács-Pécs. Amint látható, a nyugati hazai tájak mellett megjárták Ausztriát, Svájcot, Németországot, a vasúti utazás mellett tavi és folyami is szerepelt a kiránduláson.
Az ottaniak nagy meglepetésére, majd örömére mindenütt tomboló sikert arattak az „ismeretlen” pécsiek. Epilógusként csak egy költõ kérdés: Mi van akkor, ha Hoffer Károly nem az alá a térkép alá ül le a „Hattyú”-ban?…”
 Az elsõ karmester halála után Hoffer Károly kapta meg helyét a Dalárdában (1890-tõl). Énekesként (tenor) és zeneszerzõként is szerzett érdemeket. Leghíresebb szerzeménye a Király-himnusz címû kórusmû, amelyet elsõként a Pécsi Dalárda mutatott be. Elismerései között legkiemelkedõbb a Pécsi Dalárda 1925-ben kapott királydíja.

Az 1921-ben elhunyt karnagyról Bonyhádon 1937-ben neveztek el utcát.

 Forrás: dr. Vargha Dezsõ A Pécsi Dalárda 1883-as osztrák-svájci diadalútja (I. rész)