Templomi lézershow két fiatal gyógykezeléséért

Hatvani Szabolcs ismét „hazai pályán” adott koncertet

Adventi varázs címmel adtak jótékonysági koncertet a Bonyhád-majosi evangélikus templomban november 29-én Hatvani Szabolcs és zenésztársai. A nap bevételét – a napét, hiszen a fõpróba is nyitott volt, és két elõadást tartottak, mindannyiszor megtöltve a templomot –, 631 ezer Ft-ot egy beteg fiatalember, Zoltán, és egy balesetben súlyosan sérült bonyhádi lány, Daniella gyógykezelésére ajánlották fel.

Hatvani Szabolccsal a koncert után pár nappal beszélgettem, bonyhádi lakásukban. Furcsa volt, hogy csönd fogadott – általában ha belépek egy lakásba, szól a televízió vagy a rádió. Szabolcs elárulja, hogy egy ideje jobban szereti a csendet, hogy a saját gondolatait és a bent szóló zenét hallhassa.

– Hogy fogadtad a felkérést erre a koncertre?

– Stix Marcsi kolleganõm fejében fogant meg a jótékonysági koncert ötlete még õsz elején, mikor a külföldi mûtétjéhez segítséget kérõ Zoli körlevelét olvasta. Én akkoriban épp egy templomi adventi koncertsorozaton gondolkodtam, és ez a két ötlet összetalálkozott. Közben történt a másik tragédia Daniellával, és csak úgy voltam hajlandó vállalni a fellépést, ha mindkét fiatal segítését tûzzük ki célul.

Átrendezték a templomot 

– Zenészként mennyire gondolkodsz merészen egy templomi koncerttel kapcsolatosan?

– Tudtam, hogy az evangélikusoknál nem annyira kötöttek és szigorúak a szabályok, mint egy katolikus templomban. Persze azért elõször szolidan azt mondtam, itt csak fények lesznek, lézer nem, de Makán Hargita lelkész azt mondta, hogy épp 250 éves a templom, ennek tiszteletére is csináljunk olyan show mûsort, amit a következõ 250 évben emlegethetnek. Aztán lépésrõl lépésre szinte „szétszedtük” a templomot, áthelyezhettünk csillárt, szobrokat. A majosi másfél órás koncertek rövidebbek voltak, mint amilyeneket szoktunk adni, de mindenbõl mutattunk egy picit látványban, zeneileg és tartalomban.

A világ egyetlen lézerhárfája szólt Majoson

– A lézerhárfa mindenkit lenyûgözött.

– Ebbõl az egész világon ez az egy darab van, két magyar fejlesztõmérnök tökéletesíti, akik itt voltak a majosi koncerten is. Egyébként õk a felelõsök az Omega együttes lézertechnikájáért is. Jelenleg Magyarországon én vagyok az egyetlen hivatalos lézerhárfa mûvész, és én vagyok ennek a hangszernek hivatalosan a használója, illetve világviszonylatban még Jean Michel Jarre, akivel ketten élünk ezen a hangszeren. A lézerhárfa az egyik attrakció a koncerten, amivel valósággá válik az a fantázia, hogy a fények megszólalnak. Gyakorlatilag megfoghatatlan és nem lévõ hangszeren tudunk így játszani. Pontosan azért, mert ez ilyen különleges, mindig bevonok a közönségbõl gyerekeket, persze elõzetes egyeztetéssel.

– Fellépõként lehet arról beszélni, hogy jól érzed-e magad a koncerten? És a közönség reakcióit érzékeled-e?

– Mindig jól érzem magam a koncertjeinken. Az elsõ pillanatban, az elsõ hangleütés után érzem, hogy a közönség átadja magát a hangoknak. Még akkor is, ha rácsodálkoznak: ha az elején nem értik, miért van a „füst” (ami egyébként nem füst, hanem köd), mi az a lézer, miért van sötét, miért nem látják rendesen az elõadókat. Nem azt akarjuk, hogy kifejezetten rólunk szóljon a zene, hanem hogy a közönség találja meg önmagát, azokkal az élményekkel azonosuljon, amelyek érik. Ne a fellépõk személyes kultusza növekedjen egy ilyen koncerten, hanem zeneileg és élményileg tudjunk olyat adni, amit haza tud vinni az ember. A produkcióval való együttélés a lényeg. A közönség reakcióit észlelem, ugyanis sokkal hangosabban beszélnek, mert feléjük szól a zene, a színpadon viszont nem olyan hangos, hogy ne hallanánk, mit beszélnek. Hallatszik a rácsodálkozás, a nevetés, a taps, nekünk pedig ez a visszajelzés a legfontosabb. Szerintem a zene az a nyelv, amellyel komoly, bonyolult, mély gondolatokat tudunk elmondani. Vagyis a zene igazából egy párbeszéd a közönséggel. A zenéim általában arról szólnak, hogy figyeljünk a természetre, figyeljünk egymásra, és tudjunk, merjünk szeretni.

„Ahol a szavak elfogynak, ott kezdõdik a zene”

– A hitvallásom, hogy ahol a szavak elfogynak, ott kezdõdik a zene – mondja Szabolcs elgondolkodva, mégis határozottan. – Azért írok zenéket, hogy fölhívjam bizonyos érzelmekre a figyelmet. Pl. az utolsó lemezem, a „IV. SZÍN-FÓNIA” egy szimfonikus zene. Teljesen akusztikus, csak zongora és szimfonikus zenekar, ill. néhol szólóhangszerek. Ezen a lemezemen nem mondom el, hogy hol hasadt meg a szívem a csalódástól, vagy az élettõl hol kaptam pofonokat, de elmondom, hogy ezek a legmélyebb lelki titkaim. Olyan érzelmek, amelyeket a párkapcsolatok révén éltem meg. Ennyi bõven elég. És akkor hallgatja az ember és érzi, hogy tényleg olyan szívszorító, lélekszaggató, érzelmes, romantikus zene, ami talán a legõszintébb, legnyitottabb zeném eddig.

– Helyi kórus is felléphetett a koncerten.

– Mindig fontos számunkra, hogy a helyi zenészek és elõadók – amennyiben ambíciót éreznek magukban – lehetõséget kapnak, csatlakozhatnak a koncertünkhöz. Így minden egyes koncert más, a helyi közremûködõkhöz és lehetõségekhez van felépítve. A dobossal és a gitárossal hármasban mi mindig fixen együtt vagyunk. A mûsorban színekkel teremtünk harmóniát. A koncertnek többnyire van egy akusztikus része, egy filmzenei része, egy animáció része (ez Majoson kimaradt) és a „SZÍN-FÓNIA”, amikor lézershow van. Egyébként természetközeli és környezettudatos gondolkodású vagyok. Nagyon fontosnak tartom, hogy ésszerûen használjuk azokat a technológiákat, amelyek körülvesznek bennünket, a koncerteken alacsony fogyasztású, energiatakarékos eszközökkel dolgozunk. A látványos fényshow-t produkáló mûsorunknak kb. akkora fogyasztása volt, mint egy átlagos családnak egy mozgalmasabb hétvégi napon.

Ki lehet próféta a saját hazájában?

– Tizennyolc éve kezdtél koncertezni Bonyhádon, de pár éve nem léptél fel a városban.

– Nagyon sokat koncerteztünk Bonyhádon, a kezdõ lépések és az indító bíztatás innen indult. Az elsõ koncertem 1997. október 31-én volt a helyi mûvelõdési házban. Ez volt az elsõ teltházas szintetizátor koncert a városban. Utána minden évben volt 1-2 koncertünk, pl. a lemezmegjelenések kapcsán, ill. karácsonyi vagy adventi koncert. 2000-ben volt a Millenniumi koncertsorozat, amit Bonyhádon is bemutattunk, abban az évben még egy adventi, és 2002-ben volt az utolsó bonyhádi koncertünk. Utána néhány év csönd, aztán fesztivál jellegû meghívásokon zenélgettünk itt rövidebbeket. A „Vizuális hangok” címû koncertünket 2007. augusztus 20-án mutattuk be Bonyhádon, ami életem talán legszomorúbb koncertje volt, mert nem volt meghirdetve és csak pár ember jött el…

– Mennyire tudják az emberek, hogy bonyhádi vagy, és hogy a paksi zenetanári munkád mellett is többnyire Bonyhádon laksz?

– Magam sem tudom, de remélem, hogy ez a koncert felnyitotta a közönség szemét. Újra hallottak rólam és volt akinek eszébe jutottam a régebbi koncertek kapcsán. Valóban volt körülöttem egy kis csönd Bonyhádon. Vívódtam magamban, úgy éreztem, kiöregszem már ebbõl a szakmából, és tovább kell adni a helyet a fiatal tehetségeknek. Ezért kicsit csendesebb általában a jelenlétem mindenhol, és az az 1-1 koncert, amit évente megszervezünk, sokhónapos felkészülésû és nagyszabású, ráadásul az ország különbözõ részein van. Itt most Bonyhádon és környékén hosszú idõ után ez volt az elsõ olyan koncertünk, ami nagyszabású volt.

Élete a zene

– Hogy kezd valaki 3 évesen zenélni, mint Te?

– Hangszerek voltak körülöttem, de nem azért mert zenész családból származom, hanem valami véletlen folyamán. Mondhatnám: isteni sugallatra. A hangok érdekeltek, így megkaptam az elsõ trombitámat, szájharmonikámat, itthon volt egy gitárunk, azon szerettem játszani. Igazából a hangkeltés volt, ami érdekelt, nagyon szerettem énekelni és táncolni. Szerintem elõbb énekeltem meg dudolásztam, mint ahogy értelmesen beszéltem. Arra is emlékszem, hogy folyamatosan szólt a zene nálunk, az akkori slágerek.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy az életed a zene?

– Nagyon gyorsan pörög az élet, így amikor csak idõm engedi, leülök és zenélek. Ha lehetne, föl sem kelnék a hangszertõl. Mikor odaülhetek, azt az idõt nagyon aktívan, hasznosan töltöm. Nagyon keveset alszom, és a fönnmaradó idõmnek kb. a 85%-a a zenei tevékenységekrõl szól. Ha tanítok, akkor is zeneközelben vagyok, más zenei produkciókban is közremûködöm, segédkezem, másoknak is csinálok zenét. Gyakorlatilag minden szabadidõm ilyen jellegû alkotás vagy tevékenység.

A majosi koncerten elhangzott: Szabolcs alapvetõen PEDAGÓGUS-nak tartja magát, emellett jelenleg Bonyhád és vonzáskörzetében Tanfelügyeleti- és Pedagógusminõsítõ szakértõi, Mûvészetoktatási és Kommunikációs szaktanácsadói feladatokat lát el az Oktatási Hivatal munkatársaként, valamint a mûvészetoktatás fejlesztésében igyekszik kivenni a részét a Minisztériumban. Emellett szinte kizárólag zeneszerzéssel foglalkozik, koncertekre készül.

A majosi Adventi Varázs önzetlenül segítõ közremûködõi voltak: Hatvani Szabolcs – zongora, szintetizátorok, lézer-hárfa; ifj. Fráter Sándor – gitárok, szintetizátor; Kiss Gábor – szintetizátorok; Májer Dániel – elektromos és akusztikus ritmushangszerek; a bonyhádi Petõfi Sándor Evangélikus Gimnázium Kollégiumi Kórusa, Stix Mária vezényletével; Kajsza Pál (harsona) és Mohai Dávid (tuba); Németh Tibor (gitár, ének) és Stix Mária (ének); valamint a Tolnai Bezerédj Pál Szabadidõközpont és Könyvtár Ad Libitum Kamarakórusa.