Minden szülõ egészséges gyermekre vágyik. Arra, hogy a fia/lánya ugyanúgy éljen, ahogy a kortársai. Idõben tanuljon meg járni, beszélni, egyedül enni. Azonban mi van akkor, ha a megfelelõ fejlõdés után, évekkel késõbb derül ki valami megdöbbentõ, ami változásokat hoz? Hogy éli meg ezt egy kamasz, és persze a család?
Elõször tisztázzuk, milyen problémáról van szó és mióta van jelen az életedben?
A probléma szívbetegség, pontosabban szívritmus- és szívbillentyû zavar, amit 10 hónapja tudtam meg.
Hogy derült fény erre?
A szüleimnek sokat panaszkodtam, hogy erõs szúrást érzek a mellkasomban, és az osztálytársaimhoz képest hamarabb elfáradok. Ezek miatt elvittek édesapám orvosához. Innentõl fogva gyorsan peregtek az események.
Milyen volt elõtte az életed?
Azt hiszem, nyugodtan nevezhetem pörgõsnek. A tanulás mellett sok mindent elvállaltam, néha talán túl sokat is. Edzésre jártam, mint diszkoszvetõ, néptáncoltam és persze újságot írtam. Én alapítottam az iskolánkban újra újságot, amit azóta is lelkesedés követ.
Amikor elmondta az orvos mi a gond, mi változott meg?
Igazából minden. Fõleg, amikor a leletemet olvasva rájöttem, hogy nincs több edzés és tánc se. Ez persze rosszul érintett, de nem volt választásom. Végül ennyi hónap után rájöttem, hogy valamit nyertem is. Elkezdtem olyan dolgokat észrevenni, amiket addig nem, és megtanultam mértékkel elvállalni a feladatokat, amiket rám osztanak.
Édesapád orvosát említetted, szóval õ szintén szívbeteg? Befolyásolta a betegségetek a kapcsolatotokat?
Igen, õ is küzd a szívével, gyógyszereket szed, de errõl már születése óta tudnak az orvosok. A kapcsolatunkat nem nagyon tudom megítélni, mert emellett a kamaszkorral is birkóznunk kellett. Viszont szerintem volt hatása, ahogy rám is. Pozitív és negatív értelemben egyaránt.
A családod többi tagja hogyan reagált?
Az anyukám eleinte alig akarta elhinni. Az egyik vizsgálat után még sírt is a kórház folyosóján. A három húgom közül a két kisebb nem nagyon érti még ezt, viszont a legidõsebb sokat aggódott. Fõleg, amikor haza kellett mennem emiatt az iskolából.
Gyógyszert kell szedned?
Az orvosom szerint csak alkalmanként, amikor a szúrást érzem a mellkasomban, de így is elég fáradékony vagyok tõle.
Gondolom errõl az egészrõl a barátaid tudomást szereztek. Mi volt a véleményük?
Mivel kollégista vagyok, rengeteg idõt töltünk együtt, így jobb, ha tudnak róla. Nem néznek rám furcsán, amikor rosszul érzem magam és gyógyszert veszek be. Egyébként én magam mondtam el nekik. Sok kérdésük volt, hiszen többször elmentem a suliból a kontrollok miatt, vagy nem velük tanultam délutánonként az osztályteremben, amit nem értettek.
Mik a terveid a jövõre nézve?
Megtanultam kezelni a most fennálló helyzetet, ami által arra jutottam, hogy szeretnék visszamenni táncolni az iskola néptánccsoportjába, a Zelkébe. Természetesen mértékkel csinálni, hogy hátrányom ne legyen belõle. Távolabbra nézve pedig, a gimnázium után egyetemre szeretnék menni Budapestre, ugyanúgy ahogy bármelyik osztálytársam, vagy fiatal az országban.
Mit tanácsolnál azoknak, akiknél szintén hasonló betegség áll fent?
Nem szabad elhagyni magad, ez az elsõ és legfontosabb. Ha vigyáz magára az ember, semmi probléma nem lehet, ugyanolyan életet élhetünk, mint bárki más. Az életet értékelni kell, látni a szépet és bizakodva a jövõbe nézni.
Nyisztor Viktória