Augusztus végén ismertem meg Schmalcz Attila nevét, mikor tanárnõje, Lipics Eszter átküldte az írását a Völgység Portálra. Makó Város Önkormányzata írta ki a „Pulitzer Szülõvárosának Díja” pályázatot, „A hír szent, a vélemény szabad” szlogennel. A pályázat célja az volt, hogy méltó emléket állítson a makói születésû sajtómágnásnak, Pulitzer Józsefnek, valamint, hogy segítse és támogassa a fiatal, pályakezdõ tollforgatókat. Az Ifjú tollforgatók kategóriájában a 14-18 év közötti diákújságírók pályázhattak, a kiírók elõnyben részesítették az interjú és a riport mûfaját, valamint a valódi tényeken alapuló írásokat. A Bonyhádi Oktatási Nevelési Intézmény Arany János Gimnázium diákja, Schmalcz Attila 1. helyezést ért el az „Esõember-jelenség egyes szám elsõ személyben” címû írásával.
Elsõ olvasásra tán meglepõnek mondanám Attila írását, hogy egy 15 éves fiatalember ilyen érthetõen meg tudja fogalmazni egy szindróma mibenlétét, mely neki is osztályrészül jutott: „Már kisgyerekkoromtól feltûnõ volt, hogy nagyon kilógok a környezetembõl: mindig máshogy gondolkodtam, és más dolgok érdekeltek, mint a velem egykorúakat, vagy akárkit körülöttem. Nagyon nehezen tudtam értelmezni a többi ember viselkedését, és képtelen voltam tolerálni az engem ért legkisebb sérelmeket is. … Negyedik osztályos voltam, amikor végül megállapították, hogy Asperger-szindrómám van, az Autizmus Spektrum Zavar (röviden ASD, vagy autizmus) egy változata. … Ha meg akarjuk érteni az autizmust, elõször azt kell megértenünk, hogy ez nem betegség, még csak nem is fogyatékosság. Még az ’állapot’ sem a legmegfelelõbb kifejezés, mivel nem lehet sem megváltoztatni, sem gyógyítani. Ez egy jelenség, amely mélyen beépül az ember lényébe, személyiségének része lesz, annak minden negatív és – bármilyen meglepõ is – pozitív hozadékával együtt.”
A díjátadás után 4 nappal beszélgettem Attilával és édesanyjával, akik egy jól összeszokott párosnak bizonyulnak, hiszen félszavakból is megértik egymást és jókat derülnek akár a mindennapok nehézségein is. A 15 éves fiút faggatva megtudom, hogy régóta foglalkoztatja az írás, bár többnyire történeteket ír, újságcikket most vetett elõször papírra. A pályázatra tanárnõje hívta fel a figyelmet. Tervben volt, hogy Attila elõadást tart az Asperger-szindrómáról, aztán elmaradt az elõadás… de adott volt a pályázat, és ha már úgyis elkezdett utánaolvasni a témának, a saját érzéseit, problémás reakcióit és azok kiváltó okait pedig ismeri, miért is ne írhatná meg gondolatait egy cikkben?
– Meglepõdtem, mikor Eszti néni hívott a gyõzelmem hírével, mert félig-meddig már meg is feledkeztem a beadott pályázatról. Az ország 19 iskolájából 25-en pályáztak a kategóriámban. Jólesett ez a díj, örültem, hogy másokat is érdekelt az írásom. Önbizalomhiányban eddig sem szenvedtem, mindig hittem benne, hogy megy nekem az írás, de ez az elsõ kézzelfogható bizonyíték. Az ünnepélyes eredményhirdetésre sárga papíron kinyomtatták a két díjazott és a két különdíjas cikket, olyan mint egy régi újság, és ezt mindenki hazavihette. El is tettem emlékbe – mutatja büszkén Attila, akárcsak az elnyert díjat.
– Milyen témában szeretsz történeteket írni?
– Leginkább a fantasztikus dolgok érdekelnek: fantasy, sci-fi, misztikum. Mindig nagy lendülettel állok neki írni, aztán félúton sajnos elakadok és nem mindig tudom befejezni a történetet. A jövõ és a nagyon távoli múlt érdekel, a történelem elõtti civilizáció, Atlantisz. Hirtelen szoktak támadni ötleteim, azokat végiggondolom, aztán ha sokáig megmaradnak bennem, akkor érzem, hogy érdemes leírni õket.
– Másoknak is megmutatod az írásaidat?
– Igen. Elõször mindig anyának mutatom meg õket, aztán a nagybátyáméknak is. Elküldöm az írásokat a tanárnõmnek, Eszti néninek, õ is szokott tanácsokat adni. Van amikor felrakom az internetre a történeteket és onnan várom az építõ jellegû kritikákat. Például van egy fórum, ahova felraktam az egyik regényem elsõ fejezetét, és a visszajelzések alapján nagyon várják a folytatást.
– Milyen terveid vannak az írással? Esetleg gondoltál már könyvkiadásra, újságírásra?
– Mindkettõ érdekelne, de még van idõm dönteni, januárban leszek 16 éves. A fotózáson is gondolkodtam már, de túl sokat még nem foglalkoztam vele. Egyszer még általános iskolás koromban volt egy fotópályázat, ahol különdíjat nyertem az egyik fényképemmel. A tantárgyak terén az irodalom talán a kedvenc. A matematika a mumus, és sajnos a nyelvtanulással sem vagyok jóban. De a biológia érdekel, természetvédõnek vallom magam, a legyeket sem hagyom lecsapni.
Attila hat évvel ezelõtt, negyedik osztályos korában lett magántanuló. A gimnáziumi tanulmányai elején megint megpróbálták pár hétig, hogy osztályközösségben tanuljon, de még mindig nem mûködött számára a közösségi lét. Ennek ellenére jár az iskolai színjátszó szakkörbe – ez ismét Lipics Eszter tanárnõnek köszönhetõ -, amit szórakozásként, játékként él meg. Ezenkívül olvasni szeret és gondolkodni az élet nagy dolgairól, emellett a fakultatív oktatás megvalósításáról ötletel. Attila azt vallja magáról: – Fura vagyok, de szeretem ezt magamban.
Pályázatának záró soraiban ezt olvashatjuk: „Az autizmus önmagában nem jó vagy rossz dolog. Az teszi jóvá vagy rosszá, hogy hogyan kezeljük. Mivel évrõl-évre egyre több autistát diagnosztizálnak, nemsokára nem csak nekik, de mindenkinek sokat fog számítani, hogy helyesen tudjuk kezelni, és ne teher legyen, hanem segítség.”
Úgy vélem, Schmalcz Attila pályázati írásával sokat tett sorstársai elfogadtatásáért, megértéséért, és megnyitott egy kaput a kortársai felé is.