A bonyhádi Krähling Dániel 1969-ben Pécsett kezdte segédlelkészi szolgálatát. 1970 júniusától betegeskedõ édesapja helyettesítésére hazarendelte a püspök Bonyhádra, ahol 1973-ban a gyülekezet megválasztotta állandó lelkészének, és idei nyugállományba vonulásáig itt teljesített szolgálatot. Tökéletesen beszélte a helyi sváb lakosság nyelvjárását, melyet a kitelepítés elõl hozzájuk menekült nagyszüleitõl tanult, de a vasárnapi német istentiszteletek megtartásának érdekében megtanulta az irodalmi német nyelvet is. 1994-ben megválasztották a Tolna-Baranyai Evangélikus Egyházmegye esperesének, ezt a tisztséget 2007-ig látta el.
– Lelkész édesapja hatására választotta ezt a hivatást?
– Már kisgyermek koromban próbáltam utánozni az aput és a külsõ megnyilvánulásait. Elég sokan voltak apu korosztályából lelkészek az egyházmegyében, így sok hasonló korú gyerek volt, akiknek a szüleink megpróbálták az egykori ifjúsági szervezetek konferenciáinak a közösségi élményét megadni. A szüleink évente 2 napra összehordtak bennünket valamelyik családhoz. Az egyik ilyen összejövetelkor Sólyom Károly beszélt Márk evangélistáról, aki gyerekkorában tanúja volt az utolsó vacsorának és Jézus elfogatásának, és hogy bizonyos tekintetben – Márkhoz hasonlóan – mi is közel kerülhetünk Jézus dolgaihoz, és kötelességünk róla beszélni. Tulajdonképpen ekkor döntöttem el, hogy nem az orvosi pálya felé fordulok, hanem a teológiát választom.
– Az édesapja mit szólt ehhez?
– Apunak megvolt a maga politikai útja, amit végigjárt, és abból kifolyólag rendkívül féltett engem. Ezért csak 1964-ben, az érettségi elõtt árultam el neki a döntésemet. Nem volt felhõtlen az öröme. Meg volt gyõzõdve arról, hogy a kollegáim között is ott lesz a BM-nek az embere és rendkívüli módon féltett. Az embert a fiatalsága azonban sok mindentõl megóvja, egyszerûen nem vesz észre olyan dolgokat, amiket elképzelhetetlennek tart.
– Pécsett kezdte a szolgálatot.
– Jó iskola volt. Balikó Zoltán rendkívül kemény fõnök volt, aki megdolgoztatta a káplánjait. Megszervezte háznál a bibliaórákat, ehhez persze alkalmas háziasszony is kellett, aki heti rendszerességgel befogadja a környéken lakókat. Ilyen volt Bonyhádon Hátszegi Gyuláné, tíz éven keresztül minden szerdán nála volt a bibliaóra.
– Mikor Bonyhádra került, mennyire volt nehéz a helyzete?
– Apu halálos beteg volt, mikor Káldy Zoltán püspök hazaparancsolt engem helyettesnek. Közben magam is megbetegedtem és nagy volt a valószínûsége, hogy az édesapám túlél engem. Végül fölépültem a súlyos vesegyulladásból. Káldy püspök úgy döntött, hogy szorgalmazza, legyek én apu utódja. Ez egy irdatlan feladat volt. Gyakorlatilag fél év káplánságot követõen belépni valaki után, aki teljesítményének a csúcsán, 53 évesen dõlt ki. Ráadásul úgy, hogy a gyülekezet nem magától választott engem, hanem a püspök kívánságára.
– Aztán minden korosztállyal megtalálta a közös hangot.
– Az ifjúsági munkától eleinte féltem, mivel ott nagyon fontos a könnyûzene, és az nekem sosem volt a profilom. Késõbb a kismányoki, üresen álló parókiát átalakíttattuk ifjúsági célokra, sõt a konfirmációs oktatást is ott tartottuk. A rendszeres heti 2 óra helyett sokkal célravezetõbb volt havonta egy teljes hétvégét kint tölteni. A kamaszok rendkívül hálásak tudnak lenni azért, ha valaki felnõtt számba veszi õket, és nálam olyan feladatokat kaptak, amilyeneket másutt talán nem. Mindez nem jelenti azt, hogy ez a társaság automatikusan a tagjává válik a vasárnapi istentiszteleti közösségnek. Viszont van egy járt útjuk az egyházhoz, amin hogyha hívást éreznek, bizalommal elindulhatnak, nem idegen terepen kell tájékozódniuk.
– Nyugállományba vonulásakor Gáncs Péter püspök úr kijelentette, hogy számítanak Önre a jövõben is.
– Van feladatom most is… Már akkor elkezdtem visszavonulni, amikor utódom, Aradi András idejött Bonyhádra. Úgy gondoltam, ez a visszavonulás legyen fokozatos, hogy a gyülekezet ne érezzen törést, és Bandi se találja magát megoldhatatlan feladatok elõtt. Ez a lelkészi állás Bonyhádon egy embernek sok, kettõnek viszont nem ad elég munkát. Ketten egyenrangúként végeztük a szolgálatot, úgy hogy én voltam az igazgató lelkész, õ a beosztott. Aztán én kiléptem, õ pedig maradt. Mivel itt volt édesanyám lakása, azt felújítottuk, kiköltöztünk a parókiáról és átadtuk azt Aradiéknak. Pillanatnyilag én vagyok az egyházmegyében az állandó kisegítõ. A kolleganõ, aki Komlót ellátta, most anyai örömök elé néz, úgyhogy máris van tennivalóm.
– Volt önkormányzati képviselõ is. Ebben a munkában mi vonzotta?
– Az egyház egy olyan spirituális közösség, amelyik benne él a világban. Az Úristen népének ebben a világban kell a gazdájához méltóan élnie, nem függetlenedhet egyiktõl sem. Ez bizonyos szociális és politikai felelõsséggel is együtt jár. Amikor a rendszerváltás beindult, úgy éreztem, hogy kötelességem legalább az indulást segíteni. Úgy gondolom, hogy a város németországi kapcsolatainak kialakításában nekem is volt szerepem, hisz én voltam az elsõ, aki felvette a kapcsolatot a wernauiakkal. Aztán a helyi Német Kisebbségi Önkormányzatnál is vállaltam szerepet, most is szívesen segítek ennek a fiatal, lelkes társaságnak.