Trianon-megemlékezést tartottak a bonyhádi Országzászlónál tegnap, a békediktátum 91. évfordulójának elõestéjén. Szabó Tibor önkormányzati képviselõ ünnepi beszédébõl idézünk: – A régi nagy Magyarországot ábrázoló térképen Kassa még nem Kosice, Kolozsvár még nem Cluj Napoca, és Újvidék még nem Novi Sad néven említtetik. Egy erõszakos, minden ésszerûséget és nemzeti önérzetet lábbal tipró akarat 1920-ban megcsonkította hazánkat. Területének kétharmadát, lakosságának felét idegen közigazgatás jármába kényszerítette. Iparát, kereskedelmét úgyszólván mûködésképtelenné tette, mezõgazdasági területeinek több mint felét, nyersanyagainak háromnegyedét, erdõinek 85 %-át vette el. Százezrek, milliók lába alól rántotta ki a talajt, tette õket hontalanokká, idegenekké saját szülõföldjükön. A békekötés elõtti Magyarország 9200 településsel lett szegényebb 1920. június 4. után. Ma ennek csupán a harmada, 3200 helyiség alkotja hazánkat.
Meddig tart még a népek golgotája, vezeklés a megfoghatatlan bûnökért, mikor állhat már fel egyenes gerinccel, nyílt, tiszta tekintettel népünk? Trianon lett a mi végsõ ítéletünk? Vagy talán mégsem? Egy minden eddiginél pusztítóbb csonkolás réme fenyeget, a lelki, szellemi Trianon, ami igyekszik minket könnyen kezelhetõ, elszigetelt fogyasztóvá silányítani. Ennek bekövetkezte viszont rajtunk múlik. Mindenkiben magában dõl el a béketárgyalás kimenetele.
A történelmi sors több gyásznappal toldotta meg ünnepeink sorát. Ám ezek nem feltétlenül a magunkba roskadás, a letargia napjai, hanem sokkal inkább a méltó emlékezésé, az erõgyûjtésé. Az új Országgyûlés tavaly május végén a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-t. Az Országgyûlés a törvény elfogadásával kinyilvánította, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Csak az ép, egészséges lelkû nép képes hibáiból, tragédiáiból erõt meríteni, felállni akkor is, ha térdre kényszerítik. Bíznunk kell abban, hogy egy nép kollektív emlékezete sok-sok emberöltõn át tovább adja az igazság hírét, és évtizedek múltán is összegyûlnek néhányan ezen a helyen, hogy egy régi szép országra emlékezve megbizseregjen bennük valami, elszoruljon a torkuk, ha azt hallják: Kassa, Kolozsvár, vagy Újvidék.
A megemlékezésen mûsort adtak a Bonyhádi Oktatási Nevelési Intézmény diákjai, majd koszorúzásra került sor.